6. fejezet

Szóval, szerintünk kifejezhetetlen az, mennyire "gonosz" dolog volt egy szó nélkül itt hagyni titeket, kedves olvasóink! Örömmel lestük nemrég, hogy még most is vannak olyanok, akik kitartóan nézték naponta a blogot, és a látogatóink száma is nagyon megnőtt! :-) Elértük a 4600-at. Szerintem erről álmodni sem mertük volna akkor, mikor blogolni kezdtünk.

Mind magánéletben (család, pasik, iskola), és íróilag is válságban voltunk. Nem voltunk olyan állapotban, hogy összeüljünk, és befejezzük a részt. Igen, januárra volt beígérve, de nem tudtunk haladni.

Most sem ígérhetünk semmit, de próbáljuk hozni a részeket, hiszen újratöltve érkeztünk vissza.

Pusszant titeket Reneé May és F. 

♡

6. fejezet

Hétfő reggel. A nap, ami nem tehet róla, de minden diák szívből utálja. És a mai hétfő különlegesen rossznak ígérkezik. Az eső szakad, de ez még a kisebbik probléma. Ma Kevinnel egy légtérben leszek. Alig tudtam erőt venni magamon, és elindulni az iskolába, de az este megígértem Merrinek, hogy elmegyek érte autóval. Ilyen időben senkinek nincs kedve utcára menni, ezért elkértem Anya kocsiját, aki holnap szabadnapos. Apa rögtön felvetette az ötletet, hogy "miért nem kéred meg Kevint, hogy vigyen el ő?" De azt hazudtam, hogy neki hamarabb kell bemennie, mintha amúgy érdekelne, hogy mikor van órája. Pedig nem is tudom.

Merri már az ajtóban állva várt, majd mikor meglátta a kocsimat leparkolni a kapujukban, rohamléptekkel megindult felém, hogy viszonylag szárazon ideérjen, de időközben megcsúszott, és placcsanással landolt egy pocsolyában.

Lehúztam az ablakot.

-          Jól vagy?

-          Aha! De kérek egy percet – kiáltotta, és visszaszaladt a házba.

Öt perc múlva szárazon, és esernyővel lépett ki a házból, araszolva haladt a kocsi felé, nehogy megint elessen. Rá vall, hogy akármiben elcsúszik...

Csengetésre értünk be az épületbe, de ezért valamilyen szinten hálás is voltam a barátnőmnek. Egy szünettel kevesebb esély arra, hogy Kevin a látóterembe kerül. Tudom, erőszakosnak hangzik, de képes lennék megszaggatni azt a gyönyörű barna haját, amibe eddig minden vágyam volt beletúrni. Hihetetlen, mennyire megutáltatta magát velem. De csak ő tehet róla. Nem mintha őt ez érdekelné, vagy meghatná. Biztos magasról tesz rá, mi van velem. Végtére is csak fogadásból randizott velem, nem?

Körülbelül a negyedik szünetig éltem túl. A második szünetben majdnem odajött hozzám. Kint álltunk a folyosón egy osztálytársammal, amikor megláttam Kevint. Meredten, szomorúan bámult felém, de nem értettem, hogy mi baja van. Csak nézett, és nézett. Aztán el is indult felém, én meg nem kicsit feltűnően megfogtam a barátnőm karját és berángatam a női mosdóba, ahonnan ki se mozdultunk csengetésig.

Aztán a negyedik szünetben, mikor békésen ettem egy almát, Kevin sétált be a terembe. Nem volt menekülőutam sehol. Mellettem pont nem ült senki, nem tudtam úgy tenni, mintha éppen beszélgetnék valakivel.

Gyorsan elkezdtem olvasni a nyitott könyvet az asztalon. Igazából csak bámultam a lapokat. Amikor odaért felém, és elkezdett pampogni, akkor vettem csak észre, hogy a könyv fejjel lefelé van. A betűk pont fordítva voltak.

-          Miért akarsz ennyire elkerülni? - kérdezte.

-          Semmi kedvem nincs veled beszélgetni – mondtam, miközben a könyvet idegesen megfordítottam.

-          De miért?

-          Talán, mert fogadásból randiztál velem?

-          Sajnálom – mondta, és a hangjában némi meggyötörtséget véltem felfedezni.

-          Inkább csak hagyj békén – mormogtam.

-          Hogyan tudnám jóvátenni?

-          Úgy, hogy elmész – mondtam, de hirtelen támadt egy ötletem. - ... illetve, mégis lenne egy módszer, hogy segíthess – mosolyogtam. - Ha hazudhatom azt a szüleimnek, hogy veled vagyok, és ha esetleg találkozol velük, akkor azt mondod, a kapcsolatunk fényesen halad.

-          És akkor most velünk mi lesz?

-          Semmi. Nem te akartad, hogy semmi ne legyen köztünk?

-          Nem akartam...

-          Majd kialakul. Lehet, hogy a végén még újra összebarátkozunk – bíztattam, de legbelül tudtam, hogy én rá már sehogy nem fogok tekinteni. Azt hiszem, már emberként sem... Úgy át verte a fejemet, mint még soha senki az életben, ezt úgyse fogom megbocsátani neki.

Büszke mosollyal távozott mellőlem, minthogyha még lenne esélye nálam. Úgy gondolja. De biztos, hogy nem hagyom meg neki azt az örömöt, hogy jóban leszünk még egyszer valaha.

Igazából soha nem voltam az a haragtartó típus, de most megalázottnak érzem magam. Mert megalázott, mint egy nőt. Csak az ő értékrendje szerint még így is nekem kellene háásnak lennem, hogy egyáltalán szóbaállt velem.

Pár osztályom lányokból álló fele susmorogva lestek felém, valamiféle féltékenységet laáttam megcsillanni a szemkben, és nem is csodálkoztam. Mennyire oda meg vissza voltam én is Kevinért. Most pedig? Megismertem, és taszít a személyisége. Arrogáns és bunkó. De az osztálytársaim nem ismerik őt... Addig jó!

Találkoztam Merrivel az utolsó óra után, és együtt mentünk haza. Elmeséltem neki a Kevin esetet, majd arra szavazott, hogy adnom kéne neki még egy esélyt.

·         Merri, ezt csak azért mondod, hogy legyen esélyed Damiennél – mosolyogtam rá. - Mert amúgy van esélyed nála, engem pedig nem is érdekel.

-          Tudom, hogy van nála esélyem – nézett rám dicsekvően. - De szerintem Kevinnek kéne adni még egy esélyt. Az is kedves volt tőle, hogy mielőtt beleélnéd magad a kapcsolaba, nem csókolt meg. Nem vette el a büszkeségedet. És ezzel elvesztette a fogadást. Mert nem akart megbántani.

Igaza volt. Hogyha annyira csak a fogadás érdekelte volna, akkor megtette volna.

-          Attól még csúnyán átvert – hajtogattam az igazamat. Már beleéltem magamat abba, hogy örökké haragudni fogok rá.

Sokat gondolkodtam a hétfőn. Kevin nem keresett azóta a szünetekben, de valahogy nem is bántam. Gondolkoznom kellett még. Megbocsájtsak e, vagy sem? Merri még azóta is azt mondogatja, hogy "adjak még egy esélyt". De ez mindig így szokott lenni. "Csak egy utolsó esély." És aztán azzal az emberrel éled le az életedet. Nem is hangzik olyan rosszul. Végül is, mennyit szenvedtem, hogy ez a srác észrevegyen valaha. Mennyi ideig voltam remnytelenül szerelmes belé? Megérné megadni neki az első "utolsó esélyét".

-          Szia, Sky! - A szekrényem nyitott ajtaja mögött állt meg valaki, akinek a dörmögős hangját rögtön felismertem. - Vagy, Miss Rihanna-koncert?

Nem tudtam, hogy mit kellett volna tennem. Bokánrúgni és elszaladni, vagy visszaköszönni neki, mintha a második megszólalását meg sem hallottam volna.

Végl a második opciót választottam, mert a folyosón volt az osztályfőnököm.

-          Szia.

-          Mi újság? - kérdezte miközben a szemöldökét húzogatta felfelé.

-          Semmi érdekfeszítő – mondtam kínosan.

-          És holnap ráérsz? - kérdezte. Péntek. Igazából van dolgom...

-          Hát, ami azt illeti, holnap veled leszek... elméletben. Gyakorlatilag mással találkozom, de mivel ki akarsz békíteni, ezért veled leszek – mosolyogtam rá.

-          Akkor... izé. Akkor azt kell mondanom, hogy veled voltam?

-          Hát, ja.

-          És esetleg máskor nem érsz rá? - szomorkodott.

-          Kérdezd meg máskor, és kiderül – vigyorogtam.

Sarkonfordultam, és bementem a terembe, ahol folytattam a hosszú merengésemet Kevinről. Végülis, holnap Damiennel csak barátilag találkozunk. Semmi játszóteres eset.

El is érkezett a péntek délután. Merrivel minden szünetben találkoztunk, és végighallgathattam, hogy "újra találkozhat Damien Blakkel". Valahogy rossz érzésem volt az egész nappal kapcsolatban. Ezért is gondoltam meg még egyszer, hogy elmenjek e. De Merri "nagyon szépen megkért", hogy menjek, mert ha én nem megyek, ő sem mehet. Ez abból állt, hogy megparancsolta.

Merriéknél voltam négyre, mert a fiúk ekkorra mondták, hogy jönnek értünk. Ha hozzánk jöttek volna, apa kissé kiakadt volna.

-          Na, hova megyünk? - kérdeztem, amikor beültünk a kocsiba, mivel tegnap Damien azt mondta a telefonba, hogy valahová még el akarnak vinni minket.

-          Vidámparkba – zsongták egyszerre a fiúk, Perec pedig a kezével kapálózott az égben. Úgy nézett ki, mintha egy legyet akarna elüldözni maga elől.

Azt hittem, hogy a mellettem ülő barátnőm helyben elhányja magát, ezért kicsit arrébbhúzódtam. Eszembejutott egy régi története, amiben az osztályával voltak vidámparkban, és végighányta az összes embert, aki a hullámvasúton ült, na meg persze alatta... Elég kellemetlen lehetett, ki is küldték a parkból, és kitiltották.

-          Biztos, hogy oda akarunk menni? - kérdezte Merri halkan.

-          Igen, most építettek fel egy új hullámvasutat, nem hallottad? Mindenképpen ki akarjuk próbálni – bólogatott Damien, közben pedig az utat figyelte.

Így telt a fél órás út a vidámparkig.

Amikor megérkeztünk, az első utunk az ajándékboltba vezetett, ahol "hányózacskót" vettünk. Ezt azért szokták venni, hogy otthon kitegyék a falra, és röhögjenek az emléken, hgy itt voltak, de Merrinek azért vettük, hogy majd ha véletlenül szükség lesz rá...

A fiúk kint vártak meg minket, úgyhogy nem is mondtuk el nekik, hogy mit vettünk.

A bejárathoz közelítve Merri elkezdett toporzékolni.

-          Most mi van már? - néztem rá idegesen.

-          Az a biztonsági őr – nézett rá a formaruhás, magas, őszülő emberre. - Két éve ő dobott ki innen...

-          Istenem, csak nem szúr ki... Bár, a vörös hajad árulkodó.

-          Nem, akkor még szőke voltam – motyogta. Az eredeti hajszíne szőke, és amikor gimibe jött, akkor lett ilyen paradicsomvörös.

-          Akkor mi is a probléma? - nevettem. - Nem fog felismerni.

Továbbmentünk, szépen mosolyogtunk a biztonságiőrre, de az összehúzott szemmel méregetett minket. A jegypénztárnál a fiúk vettek nekünk jegyet, mi pedig alig vártuk, hogy bemehessünk, és elkerüljük azt az embert.

-          Mehetünk? - kérdezte Perec, és átkarolta a derekamat.

-          Mehetünk – válaszoltam, és lesüpörtem magamról a kezét.

Alig telt el tíz másodperc, amikor a biztonságiőr megszólított minket.

-          Hé, ti – szólt.

-          Végem – suttogta Merri. Megálltunk, és odafordultunk felé.

-          Nem te vagy az a hányós lány? - kérdezte, Merrire mutatva.

-          Maga miről beszél? - kérdezte a barátnőm.

-          Szemmel tartalak titeket – bólogatott.

Zavaros viselkedésű őrök... pipa. A rossz nap elkezdődött.

-          A napokban valahogy nem vagyunk túl jóban a biztonságiakkal – ráztam a fejemet.

-          Taszítjátok őket – röhögött Damien, majd elbotlott a beton egyik megrepedt részében.

Végignéztem magamon, és megállapítottam, hogy először kellett volna megkérdezni, hova megyünk, és utána eldönteni, mit veszek fel. Kellemes lesz a hullámvasúton szoknyában lenni. Tényleg.

-          Na, irány a hullámvasút, gyerekek – utasította Perec.

-          Én inkább megyek, és megkeresem a mosdót – mondta Merri.

-          Ne már! Gyertek.

-          De az az igazság, hogy én félek a hullámvasúton...

-          A félelmeket le kell győzni, szépségem.

-          Szeretnéd, hogy összehányjalak? - kérdezte hirtelen felindulásból a vöröske.

A meglepődöttség miatt kénytelen volt elmesélni nekik is a sztorit, amiben az szerepel, hogy "életében először ült hullámvasúton".

-          Van egy ötletem – mosolygott Damien. - Menjetek el nyugodtan a nagy hullámvasútra, én elkísérem Merrit a másikra.

-          Milyen másik? - vinnyogott. - Semmiféle hullámvasútra nem megyek!

Akkorra már késő volt. Damien megragadta a kezénél fogva, és húzni kezdte, engem pedig Perec rángatott a másik irányba. Nem értem, miért kellett ez.

Pereccel beálltunk a sorba, én pedig rendesen félni kezdtem tőle. Nem értem, hogyha Damien azt akarta, hogy ne jöjjön a közelembe se, akkor most miért hagyott vele kettesben?

A nagy hangszóróból a Miley Cyrus – We can't stop szólt, a tömeg zaja majdnem, hogy elnyomta a dalt. Ahogyan néztem a sikítozó embereket a pörgő-forgó, óriási hullámvasúton, egyre jobban szerettem volna megfordulni, és elszaladni. A gyomrom görcsbe rándult.

-          Percey – szóltam, de semmi választ nem kaptam. Perec ugyan úgy nézelődött. - Percey! Perec! - Az utóbbi megszólításra rögtön odafigyelt. - Visszamehetünk? Meggondoltam magam.

-          Nem fordulsz vissza, drága – vigyorgott. - Ne félj, majd megvédelek – kacsintott.

Ettől csak még idegesebb lettem, de egy szemforgatással lereagáltam az egészet.
Addig gondolkodtam, hogy odaértünk a kapuig, és már be is engedtek. Perec a hátam mögé állt, és betolt. Úgy éreztem magamat, mint a Végső állomás 3-ban a főszereplő csaj, de inkább meghalok a többiekkel, mint, hogy azután kísértsen a halál.

Az egyik srác mosolyogva kötötte csatolta be az övemet, majd észrevette, mennyire szorongok.

-          Nem kell félni, teljesen biztonságos a szerkezet – mosolygott.

-          Akármi megtörténhet, nem? - Úgy szorítottam a kapaszkodót, hogy az ujjamból kiment a vér.

-          Kérsz egy hányózacskót? - kérdezte, és bólintottam. A kezembe nyomta a barna papírzacskót, pontosan ugyan ilyet vettünk az ajándék boltban, csak éppenséggel pénzért. - Esetleg egy szerencsepuszit?

-          Na, sürgősen ájjál le, ember – tolta egy kissé hátrább az alkalmazottat Perec.

Erre elröhögtem magamat, mert olyan feszültség lett köztük egy pillanat alatt, hogy érezni lehetett a levegőben.

Abban a pillanatban, amikor felnevettem elindultunk, és a nevetésem sikítássá változott.

-          Nyugi, még csak előre megy – simogatta meg a karomat Perec.

-          Nézd, ott vannak Damienék – mutattam előre, ahol a Mickey egeres és Donald kacsás vonat szerű hullámvasútnál, a rikítóvörös hajú barátnőm, és az agyontetovált karú haverom sorban álltak a nekik derékig sem érő gyerekek között.

-          Szerintem össze kéne jönniük, nem? Összeillenek!

-          Szerintem is – mosolyogtam. - Mint egy vad motoros-páros.

-          Ugye, hogy nem is olyan félelmetes? - vigyorgott a mellettem ülő srác.

-          Tényleg. Elég szép a TÁJ – kezdtem el, de az utolsó szó sikoly formában hagyta el a számat.

Az egyik kezemmel Perec karját szorítottam, a másikkal pedig a szoknyámat fogtam. Azt sem tudtam merre megyünk, vagy hogyan, a szemem le volt hunyva, a torkomat pedig eszeveszett sikítás hagyta el. Szerintem Perec már bánta, hogy idejött velem, mivel a karjában maradandó köröm okozta sérülések lesznek majd, a jobb oldali füle pedig halláskárosodást szenvedett. Na meg a mögöttünk ülő emberek is szidhattak, mert a kiengedett hajamat hátracsapta a menetszél, és az arcukban lobogott.

A saját sikolyom mellett hirtelen a többi emberét is hallottam, meg még Perec röhögését. Szerintem ez egy óriás, fejjellefelé kanyar lehetett. Beugrott egy kép, amikor egy hullámvasút elszáguld, és csak egy csaj sikít rajta. Elkezdtem nevetni, és elhalkult a hullámvasút. Ráeszméltem, hogy nem is olyan félelmetes ez az egész, ezért kinyitottam a szememet.

Atya világ! Mi még mindig fejjel lefelé vagyunk... A sikításom újraindullt, Perec pedig még hangosabban nevetett, mint azelőtt.
Mikor leszálltunk, alig bírtam felkelni a helyemről, az egész fejem vörös volt, elment a hangom, és szédültem.
Az első és az utolsó alkalom, hogy megfogtam Perec kezét, de most úgy éreztem, hogyha elengedem, akkor a lábam ereje elhagy, és elesek.
Damien és Merri már a mini hullámvasúton ültek, és láthatóan nagyon élvezték, de furcsán nézett ki, hogy jönnek a gyerekek, ujjongana, aztán a "motoros-pár" az utolsó ülésben, kapaszkodnak, és körülbelül bele sem férnek az ülésekbe.

-          Tudtam én, hogy figyelnem kell rátok! - Egy rekedt hangot hallottam mögülünk. Az öreg biztonságiőr rontott oda a kis vasúthoz, és kirángatta a srácokat a mozgásban lévő hullámvasútról. Nem mondom, elég veszélyes volt, majdnem felborult a vasút.

-          Ez nagyon veszélyes volt – pampogott Damien. - Maga veszélybe sodorta az életünket.

-          Nem lehet felmenni arra a szerkezetre tizenkét éven felül. Látja, oda van írva! - Az ujjával hadonászott.

-          Szerintem először az alkalmazottat kéne kirúgatnia, mert ő nem akadályozta meg, hogy felmenjünk – mosolyogtt pimaszul a tetovált. - Amúgy meg mind a ketten értelmi fogyatékosak vagyunk, és nem tudunk olvasni. Tehát, mi nem csináltunk semmit.

-          Ne pimaszkodj velem, vagy kirúglak innen – figyelmeztette az őr.

Erre már Damien is csak tovább mosolygott, mert senki nem tudott többet hozzáfűzni ehhez a dologhoz. A formaruhás sarkonfordult, és elment, de csak azután, hogy azt mutatta, "rajtok tartom a szememet".
Merri miatt körbe kellett járnunk az egész vidámparkot, hogy egy olyan játékot keressünk, ami neki is megfelel, nem félelmetes, és nem kezd el hányi tőle.

Először a tükörterembe mentünk be, ahol csak négyen voltunk, ott kergetőztünk. Olyan hatása volt, mint egy rossz horrorfilmnek.
Merri következőnek a szellemkastély előtt állt meg.

-          Én ide biztos, hogy nem teszem be a lábamat! - Mind a hárman felhúzott szemöldökkel néztek rám.

-          Sky, drágám – kezdte Merri. - Ezt a szellemkastélyt hat éves gyerekeknek találták ki. Biztos, hogy nem félelmetes.

-          Komolyan nem megyek be!

-          Dehogynem, bejössz te.

-          Csak akkor, ha te felülsz a hullámvasútra. Na? - mosolyogtam, erre pedig inkább beleegyezett, hogy kintmaradok.

-          Nyugodtan menjetek, én megvárlak titeket itt. Maximum elmegyek és veszek kaját.

-          Menjetek, srácok. Elmegyek Skyal. - Damien odasétált mellém, és azzal lovagiaskodott, hogy nem hagy egyedül. Aranyos tőle!

Némán sétáltunk egymás mellett, amíg oda nem értünk a standokhoz. Igazából mindig akartam mondani valamit, de nem jött ki a hang a torkomon. És nem tudtam eldönteni, hogy azért, mert túl sokat sikítoztam, vagy mert zavarban vagyok.
Odaértünk a popcorn-árushoz, de igazából nem akartam azt enni. Ekkor pillantottam meg a vattacukros-bódét is.

-          Együnk vattacukrot! – Vigyorogtam, mint egy félőrült, majd Damien átkarolta a vállamat.

-          Jó napot! – köszönt Damien, majd kért egy epres ízesítésű vattacukrot.

Amint készen lett, mentünk is vissza a rém-kastély felé, de Damien más irányba kezdett vezetni.

-          Egyébként te mit gondolsz Merriről? – kérdeztem.

-          Aranyos lány - mosolygott.

A vattacukor szinte csak dísznek volt a kezemben, hozzá sem keztem.

-          Ennyi? Semmi több? Szerintem tökre összeillenétek, olyanok vagytok, mint egy vad motoros pár. Te vagy a bőrdzsekis-piercinges, ő pedig a vad-vörös. Nem? És ráadásul…

-          Sky…

-          …Merrinek te tökre bejössz. Kedves volt tőled, hogy elvitted a hullámvasútra, meg hogy bevédted. Neked is bejön, nem? – Csak úgy daráltam le a dolgokat, amire épp gondoltam.

-          Ő csak barát. Nyugi, ne pörögd túl!

-          De hát én nagyon örülnék, ha össze…

Damien hirtelen elkapta a derekamat, majd odahúzott magához, a vattacukros kezemet az arcom elé tette, és odahajolt. És… megcsókolt. Azt mondta nincs több játszóteres eset. De kit is izgat? Valójában örültem. Lábujjhegyre álltam, így nem kellett annyira görnyedie, majd ki is egyenesítette a hátát. A karomat a nyakára fontam, és még közelebb húztam magamhoz. Szinte beleröhögött a csókunkba, ezután elhúzódtam tőle.

-          Most mi van? – kérdeztem megszeppenten.

-          Azt mondtam, hogy nincs több ilyen eset. Te bele is egyeztél… Most mégsem volt ellenedre! – Elégedetten vigyorgott.

-          Hát - dadogtam -, hát, hát - mondogattam egyfolytában. Nem tudtam mit reagálni minderre. Igazából túlzottan zavarban voltam ahhoz, hogy magyarázkodni kezdjek. El kellett terelnem a témát, de a legnagyobb hülyeségek csúsztak ki a számon. - Te meg mit mosolyogsz ott olyan önelégülten?

-          Nagyon édes vagy, mikor zavarodban elpirulsz - vigyorgott tovább.

Erre mit lehetett volna mondani? Ő is elég "édes", mikor vigyorog. De nem mondtam ki... A bátorság nem az én műfajom. Inkább letéptem egy darabot a vattacukorból, és a számba tömtem.
De, egyébként miért is legyek nyuszi, hogyha irányíthatnám a saját sorsomat? Egész életemben másokra bíztam magamat, bíztam a sorsban, abban, hogy készen kapom a dolgokat és nem kell érte semmit sem tennem, de rá kell, hogy ébredjek, az élet nem így működik.

-          Ismételjük meg még egyszer!- motyogtam érthetetlenül.

-          Tessék? - Miközben mentem megragadta a felkarom, és visszahúzott. Ő is megállt.

-          Mi a baj? - kérdeztem riadt arccal.

-          Azt hittem, hogy az apuci-pici-lánya nem szeret rock-sztárokkal smárolni... - A vigyora még mindig olyan pimasz volt, mint mindig. Játékos, és aranyos. Olyan „édes”.
Hirtelen én is egy féloldalas mosolyt varázsoltam az arcomra. - Hát, rosszul hitted...

Damien kérdően felhúzta a szemöldökét, mintha nem is tudná, mit akartam közölni ezzel. Vagy talán úgy gondolja, hogy nem passzol hozzám ez a stílus? Lehet, hogy igaza van, és túl magasra tettem a lécet... Egy kicsit elbizonytalanodtam.

-          Hogyan lettél te hirtelen ilyen? - kérdezte.

-          Sajnálom, nem tudom, mi ütött belém – ráztam a fejemet.

-          Jaj, ne már, hogy most szálljon inába a bátorságod – mondta.

Hogy gondolkoztam e, mikor letámadtam egy csókkal? Nem! Biztos, hogy nem gondoltam végig azt, hogy lábujjhegyre álltam, és összeérintettem az ajkamat az övével. Az ő forró, és puha ajkához.

Ő ezt biztosan nem gondolja komolyan! Mit is csinálok á vele?
A két kezemmel eddig a mellkasán támaszkodtam, de most el akartam tolni magamat. Úgy éreztem, semmi keresnivalóm mellette.
A kezével a derekamat tartotta, és nem hagyta, hogy eltoljam magamat.

5. fejezet

Sziasztok ^^ 

Először is szeretnénk mindenkinek Boldog Karácsonyt és Vodkában Gazdag Új Évet kívánni. Reméljük mindenkinek jól telik a szünet, sok ajándékot hozott a Jézuska :D 

Mi ezt a részt hoztuk nektek így Karácsonyra, reméljük tetszeni fog :)

Puszi: Reneé May és F.

5. fejezet

Vasárnap reggel nyűgösen kezdtem el forgolódni az ágyamban. A telefonomért nyúltam, ami az éjjeli szekrényen volt. Tegnap este... Nem tudtam hová tenni az akkor történteket. Kevin egy óriási bunkó. Hogyha fogadásból történt az egész, akkor egy senki vagyok, a személységem egyenlő a nullával. De Damien egy nagyon jó barátnak ígérkezik. Vagyis, ezt sem tudom pontosan. Mi volt az a "majdnem csók" jelenet? Számomra az előző este egy nagy kérdőjel. Rejtély az egész.

A tavaszhoz nem illő sebességgel fújt a szél, és úgy hangzott, mintha egy orkán menne át a városon. Kinéztem az ablakon, és nem várt látvány fogadott. A házunk előtti, öreg fát majdnem kicsavarta a helyéről a vihar.

-          Uram atyám... - suttogtam, és arra gondoltam, hogy így az Istenért nem mennék utcára, mert a végén elvinne a szél.

Úgy gondltam, hogy még simán visszafeküdhetek aludni...Egy pár percre akartam lehunyni a szememet, de amikor éppen elaludtam volna, megcsörrent a telefonom.

Álmosan levettem az éjjeliszekrényről, és meg sem nézve, hogy ki az, felvettem.

-          Milyen életbe vágó dolgot akarsz mondani? - kérdeztem ásítva, mert úgy gondoltam, csak Merri lehet annyira idióta, hogy reggel felhív, majd elkezd visítozni valamilyen új szerelméről.

De ez a kép rögtön eltört bennem, mikor egy mély hümmögő hangot hallottam. Elképzeltem, ahogyan a fejem fokozatosan bevörösödik, akár az animékben, és tényleg égett a fejem.

-         Annyira nem életbe vágó, szóval nem is muszáj elmondanom... - hangzott Damien mély hangja a készülékből.

-         Ne, ne, ne, ne – ráztam a kezem, közben pedig előrenyúltam a levegőben, mintha utána akarnék nyúlni, de leestem az ágyamról, és körülbelül egy nagy dübörgést lehetett hallani.

-         Te meg mit csinálsz? - röhögte el magát.

-         Ömm, éppen leesek az ágyról, azt hiszem – mondtam halkan.

-         Na, azért hívtalak eredetileg, hogy megkérdezzem, eljössz-e velem egy banda próbára? Hogy megismerd a tagokat... Na? Utána meg elmehetnénk valahová, például vidámparkba? Semmi játszóteres eset... - hallottam a hangján, hogy mosolyog, és én sem bírtam vigyorgás nélkül.

-         Benne vagyok! Úgy is kíváncsi vagyok, kik játszanak ilyen jó zenét – mondtam. - Na meg Perecre.

-         Hú, szerintem ő szívesebben meg akar ismerni, mint te őt... Meg amúgy is, akkor szereznem kell egy bilincset...

-         Minek a bilincs?

-         Hogy odaláncoljam Perecet valahová – röhögött fel. - Szerintem nem szeretnél élesben találkozni vele.

Még beszélgettünk pár percet, majd elköszöntünk, és lementem Anyáékhoz.

-         Jajj, hol voltatok tegnap Kevinnel? - kérdezte Anya.

-         Hát, elmentünk a tóhoz, meg egy rétre... Kellemes volt – mondtam vonakodva.

-         Egyedül voltatok az erdőben? - képedt el Anya.

-         Hagyjad már, megbízható srác – bólintott Apa.

-         Nem mentünk be az erdő részre, csak arra, amerre tisztás van – tisztáztam a dolgot.

-         Rendben. Egyébként a reggelid a konyhában van – mosolygott Apu.

-         Kiderült, hogy az apám tud kedves is lenni... de csak egy témában. Ez a téma meg Kevin.

Általában az apák nem a pasi témában kedvesek, hanem ellenkezőleg. Ilyenkor jönnek szóba a "venni kéne egy puskát", a "hol a patkányméreg", és a "merre lehet rácsot szereltetni az ablakra" témák. Szerintem a miénk egy igazán fordított család.

Megettem a reggelimet, majd újra a szobám felé vettem az irányt. Igazából elég boldog voltam, de az idő lehangolt.

Újra visszaültem az ágyamba, és az ölembe vettem a laptopomat, amin az, az nyílt meg, amit egyszer a RiverMakers információinak megszerzésére használtam. Ez egy fan oldal, ami konkrétan minden lépésüket követi, de én csak a hasznos információkra használtam. De ezen az oldalon hagytam, most pedig egy csomó olyan dolog volt rajta, ami már érdekelt. Például az együttes énekeséről volt egy külön oldal, ahol képeket és információkat írtak a fanok.

"Legújabb közlemény a szeretett énekesünkről, hogy tegnap este látták a városban, amint egy vörös csajjal mászkál a városban. Rossz hír, hogy a cafka az ő kabátját viselte. A legrosszabb pedig az, hogy kaptunk egy képet is, ami nem túl jó minőségű, de elég jól látható, amint összedugják a kis buksijukat. Ez csak egyet jelenthet... Reméljük, hogy az a liba hamarosan elköltözik/meghal/soha többé semmi híre nem lesz/megutálja Damient/vagy valami hasonló...

@DamienBlakefans @DamienBlakeOffical

#Damien #Blake #fans #news #unknowngirl #danger #sadness"

Több se kellett már nekem, rögtön tárcsázni kezdtem. Mekkora szemét. Biztos csak erre kellettem neki. Hogy újra beillanjon a köztudatba, valami kis "cafka" lánnyal. Neki aztán tök mindegy, hogy kivel, nem? Csak legyen valaki...

-          Te mit képzeltél? Hogy soha nem találom meg ezt az oldalt? Komolyan? - ordítottam bele a telefonba, amikor felvette.

-          Halló? - hallatszott a telefonban egy ijedt hang. Ami nem egészen Damien mély dörmögős hangja volt. Inkább egy rekedtes és ismerős hang... - Te vagy az, Skyler, drágám?

-          Te vagy az, nagyi? - kérdeztem, és megnéztem a telefonom kijelzőjét, ami azt jelezte, hogy "Dana nagyi".

-          Mi a baj, drágám? - kérdezte, és eléggé elszomorodtam a hangja miatt. Ráordítottam a telefonban, közben pedig nem is tett semmit. Szegény egyedül van az öregek otthonában, és még ilyenek is érik.

-          Semmi, semmi, majd hétvégén megyünk látogatni, szia, puszi! - hadartam, majd rögtön le is raktam.

Ciki, elég, ciki... Felhívtam a nagymamámat, mert úgy kezdődik a telefon névjegyzékben a neve, hogy "Da..", és majdnem ugyan az, mint a "Da..mien". Aztán még el is kezdtem ordítozni vele. Kárpótolnom kell azzal, hogy elrángatom anyáékat az öregek otthonába!

Mivel egy nagy idióta vagyok, hiszek a sorsban, és a sors akarta úgy, hogy ne mondjam neki ezt az egész fan-oldal dolgot, úgyhogy nem is hívtam újra.

Késő délután megbeszéltünk Merrivel, hogy elmegyünk a plázába, kicsit vásárolni, kicsit pletykálni, na meg persze mesélni a tegnapi esetekről. Kevinről meg persze Damienről. Tudtam, hogy nagyon ideges lesz rám, ha megtudja a játszótéri esetet, de én nem akarok semmit egy rock sztártól. Felejtse el, hogy én elmegyek vele randira. Nagyon jó ember, meg minden. Tényleg. Éppen ezért akarok úgy számítani rá, mint egy barátra. Arra nagyobb szükségem van, mint egy szeretőre, vagy egy társra. Ráérek én még.

Egy világos színű farmart vettem fel,és egy krémszínű kötött pulcsit, hozzá illő kiegészítőkkel, hogy igazán "plázázónak" nézzek ki. Gondoltam ehhez majd illeni fog a sok márkás zacskó, a starbucksos bögre, és természetesen a napszemüvegem, ami kellett is, mert a szél ellenére nagyon sütött a nap.

Anya úgy döntött, hogy nem hagyja, hogy egyedül botorkáljak el a plázáig, mert elvinne a szél, bár szerintem a súlyom egészen jól megtartana a talajon. Maximum úgy közlekednék, mint egy űrhajós.

Merri bent várt a pláza ajtaja mellett körülbelül öt méterrel, mert automatikus ajtó, ami mozgásra nyitódik és zárul. Amikor az emberek bejöttek, vagy kimentek Merrinek folyamatosan szétfújta a haját a szél. Megértem a problémáját, mert amíg átfutottam a kocsiból a plázáig, az én hajam is úgy nézett ki, mint egy madárfészek.

-          Szia – köszöntünk egymásnak egyszerre, és megöleltük egymást, csak az a baj, hogy egy irányba akartuk, és a fejünk összekoccant.

-          Második felvonás! - Megfogtam a vállát, és úgy irányítottam, hogy mind a kettőnk feje másik irányba menjen. Tudtam, hogyha nem fogom, akkor úgyis abba az irányba megy, amerre én is. Hiszen ilyen szeleburdi csaj.

Elindultunk az egyik irányba, amerre a kedvenc üzleteink vannak, és azokat rohamoztuk meg először... És fel is pakoltuk magunkat rendesen, vettünk mindenfélét, kiegészítőket, ruhát, nadrágokat, körömlakkokat, pólókat, cipőt. Igazából annyit, amennyit a szülők engedtek. Ha a szülők adnak nekünk egy összeget, abból mi rendesen be tudunk vásárolni, mert elég spórolósak vagyunk.

Mikor már lejártuk a lábunkat elmentünk a McDonalds felé, ahol Merri egy gyerekmenüt evett, én pedig csak sült krumplit.

-         Na, mi volt tegnap Kevinnel? - kérdezte izgatottan.

-         Elmentünk az erdei rétre, tudod hol van – mosolyogtam, hogy egy kicsit boldogan kezdjem az egészet, és meglepődjön.

-         Aha – mosolygott. - Az szép hely!

-         Szerintem is gyönyörű! Aztán csónakáztunk, sétáltunk, feküdtünk a virágok között, volt egy szép virágkoszorúm, mint a mesékben. Olyan hihetetlen volt az egész!

Már csillogott a szeme a szépségtől és a tökéletességtől, de le kellett lombozzam...

-         Aztán amikor már majdnem megcsókolt... - tartottam egy rövidke hatásszünetet. - ...bejelentette, hogy végig csak játszott velem, és egy fogadás miatt kezdett el randizni velem. - Elégedetten mosolyogtam, mikor megláttam a csalódottságot az arcán, mivel ezt a hatást akartam elérni. És igazából már túl tettem rajta magamat...

-         De.. mi.. ne.. komolyan? Ne! - motyogta.

-         De. Mert egy bunkó – mosolyogtam.

A szomorúságtól már csak unottan ette a sült krumpliját, és aztán felcsillant a szeme.

-          Mi az? - kérdeztem.

-          Tudom, hogy nem a legjobb időzítés most magamnak örülni, de ott van Damien Blake a sorok mögött. És tudom, hogy utálod, de most segítened kell, hogy megismerjem. Van mellette egy másik srác is, és az biztosan rendesebb, mint Kevin.. Bepróbálkozhatsz nála – mosolygott bíztatóan.

-          Ömm.. Van egy rossz hírem, drága barátnőm... - Vettem egy mély lélegzetet, majd elhadartam. - De tegnap majdnem smároltam Damien Blake-kel...

Az arcáról lefagyott a mosoly. Szúrósan nézett rám, és azt hittem, hogy elkezd ordítozni velem, de még egyelőre türtőztette magát.

-          Ha továbbra is ilyen hirtelen közlöd velem az ILYEN híreket, szerintem nemsokára idegösszeomlást kapok. Szóval kérlek, lassan adagold be nekem a hasonlókat, jó? - szuszogott halálos arccal. - Amúgy hogy történt?

Elmesséltem neki a tegnapi estét is, amikor sírva hívtam fel Damient, és aztán odaadta a kabátját, és fetrengtünk a játszótéren, jól éreztük magunkat, majdnem megtörtént a nagy első csók, aztán megcsörrent a telefon.

-          Megértem, akkor elkerüljük őket – mondta megértően. - Én sem vagyok olyan önző, hogy így is ismertess meg vele.

Lassan, halkan, feltűnés nélkül akartunk lelépni a Starbucks felé, hogy még nekünk is legyen valami jó ebben a napban, de egy hangos füttyszót hallottunk, majd egy fájdalmas ordítást. Késztetést éreztem arra, hogy megforduljak, és ahogy láttam, Merri már megfordult.

Damien ott állt, lefagyott arccal, majd úgy tett, mintha most venne észre, és integetett. Elindult felénk, egy srác pedig felkelt a padlóról, és követte a srácot.

-          Szia, idegen – köszöntött Damien.

-          Mi történt a sráccal? - kérdeztem.

-          Perecnek fájdalmai vannak – röhögött, és megrázta a kezét a levegőben, ezzel konkrétan azt jelezte, hogy ő ütötte meg.

-          Mivel érdemelte ki ezt? - nevettem fel.

-          Rendetlenkedett, hangoskodott... Kutyának nézte az embereket, és füttyögött. Meg lestírölte azt a csajt, akit amúgy én néztem ki magamnak...

-          Akkor ez azt jelenti, hogy te nem a bulikban, hanem a plázában csajozol? Elég vicces – húztam félmosolyra a számat.

-          Tényleg, nagyon – piszmogta.

Amíg Perec és Merri teljesen megnézték maguknak egymást, aztán pedig Merri Damient és Perec engem, addig Damiennel szemeztünk. Olyan kínos egy perc volt az egész, de inkább nem szólaltam meg addig, amíg valaki más meg nem törte a csendet.

-          Szóval... Nagyon fájt? - meredt rám Perec.

-          Mi? - értetlenkedtem.

-          Hát, amikor lezuhantál a mennyből, te angyal – mosolygott hódítóan, én meg elröhögtem magam.

-          Hé, perec, nézd! Ott egy jó csaj – szólt Damien, és egy random pontra mutatott.

-          Hol? Ki? Mi? - kezdett el forgolódni a srác, de amikor vissza akart fordulni, Damien gyorsan fejbe vágta.

-          Most már értem miért kéne rá bilincs – suttogtam oda az énekesnek, aki "én megmondtam" stílusban bólogatott.

Merri csak vihogott, én pedig átkaroltam, és odasúgtam neki, hogy ne feltünősködjön, mert így az életben nem fog megtetszeni Damiennnek.

Egy perc sem telt el, mikor odajött hozzánk egy magas formaruhás férfi.

-          Elnézést, de van valami probléma? - Rámutatott Perecre, aki a fejét fogva guggolt a földön. Hupsz.. ez egy biztonsági őr, a szolgálatunkra.

-          Éppenséggel van probléma bőven! - Damien felháborodva kiáltott fel. - Ez az ember zaklatja ezeket a hölgyeket, és már nem bír magával, így gondoltam közbelépek, mielőtt történne valami...

-          Ez lovagias magától, uram! - A biztonsági őr mondhatni büszke volt, majd megragadta Perec karját, és elrángatta tőlünk.

-          Uram, ne vigye el a srácot. Nem zaklatott minket – szóltam, mielőtt tényleg elvinné valahová.

-          Akkor most mi van? Akkor miért ütötted meg? - kérdezte zavarodottan.

-          Kicsit agresszív a srác – dadogtam magyarázat gyanánt.

-          Akkor most őt vigyem el?

-          Ne, mert tényleg kicsit zavaros a gyerek, de jogos volt az ütés is... - hadarta Merri.

-          Kifelé a plázából, mielőtt mindenkit beviszek a kapitányságra! - Az őr elordította magát, erre minden nyugodtan vásárló ember felkapta a fejét, és zavarodottan néztek felénk.

Rohamos léptekkel mentünk mind a négyen a kijárat felé, közben meg dőlt belőlünk a röhögés, és nem bírtuk abbahagyni. Már csak a pláza előtt nyugodtunk meg, amikor eltelt vagy öt perc.

-          Most miattatok nem tudunk tovább vásárolni – szomorodtam el.

-          Mit miattunk? Ha hagytad volna, hogy bevigyék ezt a nyomorultat, akkor simán maradhattunk volna – prüszkölt Damien. - Meg amúgy is... szerintem eléggé bevásároltatok már, talán egy életre...

-          Egy hétre sem elég ruha ez – nevetett fel Merri.

Időközben Perec kitalálta, hogy menjünk el fagyizni, és Merri is nagyon lelkesedett az ötlettől, és amíg elmentek kérni, addig Damiennel leültünk egy padra.

Szerencsére a szél már nem fújt annyira, de nem volt már olyan "fagyizós" idő sem.

-          Egyébként... Láttam egy fan-oldalon, ahogy engem szidnak, mert láttak veled tegnap este – mondtam halkan.

-          Hű, ez aztán furcsa.

-          Téged nem is érdekel? Ja! Tudom már miért. Mert nem téged cafkáztak le. - Már kezdtem beidegesedni, de azért próbáltam uralkodni az indulataimon.

-          Szerinted még hány oldalon tették közzé ezt az információt? És miért érdekel a külsők véleménye? Semmi nem történt közöttünk, így nem lehetsz cafka. Csak ne adj mások véleményére. Ennyi az egész.

-          Te könnyen beszélsz, mert már megszoktad...

-          Majd te is megszokod – kacsintott rám.

-          Miért szoknám meg? - nevettem fel. - Azt hiszed, hog több időt akarok veled tölteni?

-          Hát, barátok vagyunk, nem?

-          Barátok leszünk, ha leszeded azt az információt a blogról...

-          Hogy szedném le, ha nem az enyém a blog?

-          Kérd meg őket – sipítottam.

-          Hagyjál már – mosolygott, és rátette a kezét a vállamra. - Ilyen a celeb élet!

Gyorsan lesöpörtem a kezét a vállamról, majd elröhögte magát. Látta az arcomon, hogy elpirultam, de a franc essen bele! Nem akartam, hogy lássa, hogy elpirultam!

Merri és Perec sikeresen visszaértek hozzánk a legjobb pillanatban, amikor kezdett beállni a kínos csend. A legjobbkor jöttek! Ezért tartozom Merrinek.

-          Na, akkor pénteken ráérsz? Akkor lesz egy banda próba, és akkor megnézhetnéd. Meg, te is jöhetnél, Merri – mosolygott Damien, és megbökte Perec oldalát, hogy figyeljen.

-          Persze, ráérünk – mondtam, és Merri fülig érő mosolyát fürkésztem. Odaaraszolt mellém, és odasuttogta, hogy "tudja a nevem!". Elég vicces volt a lelkesedése, de most már nem szóltam neki, hogy türtőztesse magát, hiszen had örüljön az élet apró örömeinek.

Már nem voltunk túl sok ideig kint, mert a szél úgy érezte már eleget pihent, és most újra beindul, Merrivel meg nem éppen úgy voltunk öltözve, hogy kétszáz kilométer per órás sebességű szélnek tesszük ki magunkat, így hamar hazakísértek minket, és vége is lett a nagy vásárolgatásnak...