6. fejezet

Szóval, szerintünk kifejezhetetlen az, mennyire "gonosz" dolog volt egy szó nélkül itt hagyni titeket, kedves olvasóink! Örömmel lestük nemrég, hogy még most is vannak olyanok, akik kitartóan nézték naponta a blogot, és a látogatóink száma is nagyon megnőtt! :-) Elértük a 4600-at. Szerintem erről álmodni sem mertük volna akkor, mikor blogolni kezdtünk.

Mind magánéletben (család, pasik, iskola), és íróilag is válságban voltunk. Nem voltunk olyan állapotban, hogy összeüljünk, és befejezzük a részt. Igen, januárra volt beígérve, de nem tudtunk haladni.

Most sem ígérhetünk semmit, de próbáljuk hozni a részeket, hiszen újratöltve érkeztünk vissza.

Pusszant titeket Reneé May és F. 

♡

6. fejezet

Hétfő reggel. A nap, ami nem tehet róla, de minden diák szívből utálja. És a mai hétfő különlegesen rossznak ígérkezik. Az eső szakad, de ez még a kisebbik probléma. Ma Kevinnel egy légtérben leszek. Alig tudtam erőt venni magamon, és elindulni az iskolába, de az este megígértem Merrinek, hogy elmegyek érte autóval. Ilyen időben senkinek nincs kedve utcára menni, ezért elkértem Anya kocsiját, aki holnap szabadnapos. Apa rögtön felvetette az ötletet, hogy "miért nem kéred meg Kevint, hogy vigyen el ő?" De azt hazudtam, hogy neki hamarabb kell bemennie, mintha amúgy érdekelne, hogy mikor van órája. Pedig nem is tudom.

Merri már az ajtóban állva várt, majd mikor meglátta a kocsimat leparkolni a kapujukban, rohamléptekkel megindult felém, hogy viszonylag szárazon ideérjen, de időközben megcsúszott, és placcsanással landolt egy pocsolyában.

Lehúztam az ablakot.

-          Jól vagy?

-          Aha! De kérek egy percet – kiáltotta, és visszaszaladt a házba.

Öt perc múlva szárazon, és esernyővel lépett ki a házból, araszolva haladt a kocsi felé, nehogy megint elessen. Rá vall, hogy akármiben elcsúszik...

Csengetésre értünk be az épületbe, de ezért valamilyen szinten hálás is voltam a barátnőmnek. Egy szünettel kevesebb esély arra, hogy Kevin a látóterembe kerül. Tudom, erőszakosnak hangzik, de képes lennék megszaggatni azt a gyönyörű barna haját, amibe eddig minden vágyam volt beletúrni. Hihetetlen, mennyire megutáltatta magát velem. De csak ő tehet róla. Nem mintha őt ez érdekelné, vagy meghatná. Biztos magasról tesz rá, mi van velem. Végtére is csak fogadásból randizott velem, nem?

Körülbelül a negyedik szünetig éltem túl. A második szünetben majdnem odajött hozzám. Kint álltunk a folyosón egy osztálytársammal, amikor megláttam Kevint. Meredten, szomorúan bámult felém, de nem értettem, hogy mi baja van. Csak nézett, és nézett. Aztán el is indult felém, én meg nem kicsit feltűnően megfogtam a barátnőm karját és berángatam a női mosdóba, ahonnan ki se mozdultunk csengetésig.

Aztán a negyedik szünetben, mikor békésen ettem egy almát, Kevin sétált be a terembe. Nem volt menekülőutam sehol. Mellettem pont nem ült senki, nem tudtam úgy tenni, mintha éppen beszélgetnék valakivel.

Gyorsan elkezdtem olvasni a nyitott könyvet az asztalon. Igazából csak bámultam a lapokat. Amikor odaért felém, és elkezdett pampogni, akkor vettem csak észre, hogy a könyv fejjel lefelé van. A betűk pont fordítva voltak.

-          Miért akarsz ennyire elkerülni? - kérdezte.

-          Semmi kedvem nincs veled beszélgetni – mondtam, miközben a könyvet idegesen megfordítottam.

-          De miért?

-          Talán, mert fogadásból randiztál velem?

-          Sajnálom – mondta, és a hangjában némi meggyötörtséget véltem felfedezni.

-          Inkább csak hagyj békén – mormogtam.

-          Hogyan tudnám jóvátenni?

-          Úgy, hogy elmész – mondtam, de hirtelen támadt egy ötletem. - ... illetve, mégis lenne egy módszer, hogy segíthess – mosolyogtam. - Ha hazudhatom azt a szüleimnek, hogy veled vagyok, és ha esetleg találkozol velük, akkor azt mondod, a kapcsolatunk fényesen halad.

-          És akkor most velünk mi lesz?

-          Semmi. Nem te akartad, hogy semmi ne legyen köztünk?

-          Nem akartam...

-          Majd kialakul. Lehet, hogy a végén még újra összebarátkozunk – bíztattam, de legbelül tudtam, hogy én rá már sehogy nem fogok tekinteni. Azt hiszem, már emberként sem... Úgy át verte a fejemet, mint még soha senki az életben, ezt úgyse fogom megbocsátani neki.

Büszke mosollyal távozott mellőlem, minthogyha még lenne esélye nálam. Úgy gondolja. De biztos, hogy nem hagyom meg neki azt az örömöt, hogy jóban leszünk még egyszer valaha.

Igazából soha nem voltam az a haragtartó típus, de most megalázottnak érzem magam. Mert megalázott, mint egy nőt. Csak az ő értékrendje szerint még így is nekem kellene háásnak lennem, hogy egyáltalán szóbaállt velem.

Pár osztályom lányokból álló fele susmorogva lestek felém, valamiféle féltékenységet laáttam megcsillanni a szemkben, és nem is csodálkoztam. Mennyire oda meg vissza voltam én is Kevinért. Most pedig? Megismertem, és taszít a személyisége. Arrogáns és bunkó. De az osztálytársaim nem ismerik őt... Addig jó!

Találkoztam Merrivel az utolsó óra után, és együtt mentünk haza. Elmeséltem neki a Kevin esetet, majd arra szavazott, hogy adnom kéne neki még egy esélyt.

·         Merri, ezt csak azért mondod, hogy legyen esélyed Damiennél – mosolyogtam rá. - Mert amúgy van esélyed nála, engem pedig nem is érdekel.

-          Tudom, hogy van nála esélyem – nézett rám dicsekvően. - De szerintem Kevinnek kéne adni még egy esélyt. Az is kedves volt tőle, hogy mielőtt beleélnéd magad a kapcsolaba, nem csókolt meg. Nem vette el a büszkeségedet. És ezzel elvesztette a fogadást. Mert nem akart megbántani.

Igaza volt. Hogyha annyira csak a fogadás érdekelte volna, akkor megtette volna.

-          Attól még csúnyán átvert – hajtogattam az igazamat. Már beleéltem magamat abba, hogy örökké haragudni fogok rá.

Sokat gondolkodtam a hétfőn. Kevin nem keresett azóta a szünetekben, de valahogy nem is bántam. Gondolkoznom kellett még. Megbocsájtsak e, vagy sem? Merri még azóta is azt mondogatja, hogy "adjak még egy esélyt". De ez mindig így szokott lenni. "Csak egy utolsó esély." És aztán azzal az emberrel éled le az életedet. Nem is hangzik olyan rosszul. Végül is, mennyit szenvedtem, hogy ez a srác észrevegyen valaha. Mennyi ideig voltam remnytelenül szerelmes belé? Megérné megadni neki az első "utolsó esélyét".

-          Szia, Sky! - A szekrényem nyitott ajtaja mögött állt meg valaki, akinek a dörmögős hangját rögtön felismertem. - Vagy, Miss Rihanna-koncert?

Nem tudtam, hogy mit kellett volna tennem. Bokánrúgni és elszaladni, vagy visszaköszönni neki, mintha a második megszólalását meg sem hallottam volna.

Végl a második opciót választottam, mert a folyosón volt az osztályfőnököm.

-          Szia.

-          Mi újság? - kérdezte miközben a szemöldökét húzogatta felfelé.

-          Semmi érdekfeszítő – mondtam kínosan.

-          És holnap ráérsz? - kérdezte. Péntek. Igazából van dolgom...

-          Hát, ami azt illeti, holnap veled leszek... elméletben. Gyakorlatilag mással találkozom, de mivel ki akarsz békíteni, ezért veled leszek – mosolyogtam rá.

-          Akkor... izé. Akkor azt kell mondanom, hogy veled voltam?

-          Hát, ja.

-          És esetleg máskor nem érsz rá? - szomorkodott.

-          Kérdezd meg máskor, és kiderül – vigyorogtam.

Sarkonfordultam, és bementem a terembe, ahol folytattam a hosszú merengésemet Kevinről. Végülis, holnap Damiennel csak barátilag találkozunk. Semmi játszóteres eset.

El is érkezett a péntek délután. Merrivel minden szünetben találkoztunk, és végighallgathattam, hogy "újra találkozhat Damien Blakkel". Valahogy rossz érzésem volt az egész nappal kapcsolatban. Ezért is gondoltam meg még egyszer, hogy elmenjek e. De Merri "nagyon szépen megkért", hogy menjek, mert ha én nem megyek, ő sem mehet. Ez abból állt, hogy megparancsolta.

Merriéknél voltam négyre, mert a fiúk ekkorra mondták, hogy jönnek értünk. Ha hozzánk jöttek volna, apa kissé kiakadt volna.

-          Na, hova megyünk? - kérdeztem, amikor beültünk a kocsiba, mivel tegnap Damien azt mondta a telefonba, hogy valahová még el akarnak vinni minket.

-          Vidámparkba – zsongták egyszerre a fiúk, Perec pedig a kezével kapálózott az égben. Úgy nézett ki, mintha egy legyet akarna elüldözni maga elől.

Azt hittem, hogy a mellettem ülő barátnőm helyben elhányja magát, ezért kicsit arrébbhúzódtam. Eszembejutott egy régi története, amiben az osztályával voltak vidámparkban, és végighányta az összes embert, aki a hullámvasúton ült, na meg persze alatta... Elég kellemetlen lehetett, ki is küldték a parkból, és kitiltották.

-          Biztos, hogy oda akarunk menni? - kérdezte Merri halkan.

-          Igen, most építettek fel egy új hullámvasutat, nem hallottad? Mindenképpen ki akarjuk próbálni – bólogatott Damien, közben pedig az utat figyelte.

Így telt a fél órás út a vidámparkig.

Amikor megérkeztünk, az első utunk az ajándékboltba vezetett, ahol "hányózacskót" vettünk. Ezt azért szokták venni, hogy otthon kitegyék a falra, és röhögjenek az emléken, hgy itt voltak, de Merrinek azért vettük, hogy majd ha véletlenül szükség lesz rá...

A fiúk kint vártak meg minket, úgyhogy nem is mondtuk el nekik, hogy mit vettünk.

A bejárathoz közelítve Merri elkezdett toporzékolni.

-          Most mi van már? - néztem rá idegesen.

-          Az a biztonsági őr – nézett rá a formaruhás, magas, őszülő emberre. - Két éve ő dobott ki innen...

-          Istenem, csak nem szúr ki... Bár, a vörös hajad árulkodó.

-          Nem, akkor még szőke voltam – motyogta. Az eredeti hajszíne szőke, és amikor gimibe jött, akkor lett ilyen paradicsomvörös.

-          Akkor mi is a probléma? - nevettem. - Nem fog felismerni.

Továbbmentünk, szépen mosolyogtunk a biztonságiőrre, de az összehúzott szemmel méregetett minket. A jegypénztárnál a fiúk vettek nekünk jegyet, mi pedig alig vártuk, hogy bemehessünk, és elkerüljük azt az embert.

-          Mehetünk? - kérdezte Perec, és átkarolta a derekamat.

-          Mehetünk – válaszoltam, és lesüpörtem magamról a kezét.

Alig telt el tíz másodperc, amikor a biztonságiőr megszólított minket.

-          Hé, ti – szólt.

-          Végem – suttogta Merri. Megálltunk, és odafordultunk felé.

-          Nem te vagy az a hányós lány? - kérdezte, Merrire mutatva.

-          Maga miről beszél? - kérdezte a barátnőm.

-          Szemmel tartalak titeket – bólogatott.

Zavaros viselkedésű őrök... pipa. A rossz nap elkezdődött.

-          A napokban valahogy nem vagyunk túl jóban a biztonságiakkal – ráztam a fejemet.

-          Taszítjátok őket – röhögött Damien, majd elbotlott a beton egyik megrepedt részében.

Végignéztem magamon, és megállapítottam, hogy először kellett volna megkérdezni, hova megyünk, és utána eldönteni, mit veszek fel. Kellemes lesz a hullámvasúton szoknyában lenni. Tényleg.

-          Na, irány a hullámvasút, gyerekek – utasította Perec.

-          Én inkább megyek, és megkeresem a mosdót – mondta Merri.

-          Ne már! Gyertek.

-          De az az igazság, hogy én félek a hullámvasúton...

-          A félelmeket le kell győzni, szépségem.

-          Szeretnéd, hogy összehányjalak? - kérdezte hirtelen felindulásból a vöröske.

A meglepődöttség miatt kénytelen volt elmesélni nekik is a sztorit, amiben az szerepel, hogy "életében először ült hullámvasúton".

-          Van egy ötletem – mosolygott Damien. - Menjetek el nyugodtan a nagy hullámvasútra, én elkísérem Merrit a másikra.

-          Milyen másik? - vinnyogott. - Semmiféle hullámvasútra nem megyek!

Akkorra már késő volt. Damien megragadta a kezénél fogva, és húzni kezdte, engem pedig Perec rángatott a másik irányba. Nem értem, miért kellett ez.

Pereccel beálltunk a sorba, én pedig rendesen félni kezdtem tőle. Nem értem, hogyha Damien azt akarta, hogy ne jöjjön a közelembe se, akkor most miért hagyott vele kettesben?

A nagy hangszóróból a Miley Cyrus – We can't stop szólt, a tömeg zaja majdnem, hogy elnyomta a dalt. Ahogyan néztem a sikítozó embereket a pörgő-forgó, óriási hullámvasúton, egyre jobban szerettem volna megfordulni, és elszaladni. A gyomrom görcsbe rándult.

-          Percey – szóltam, de semmi választ nem kaptam. Perec ugyan úgy nézelődött. - Percey! Perec! - Az utóbbi megszólításra rögtön odafigyelt. - Visszamehetünk? Meggondoltam magam.

-          Nem fordulsz vissza, drága – vigyorgott. - Ne félj, majd megvédelek – kacsintott.

Ettől csak még idegesebb lettem, de egy szemforgatással lereagáltam az egészet.
Addig gondolkodtam, hogy odaértünk a kapuig, és már be is engedtek. Perec a hátam mögé állt, és betolt. Úgy éreztem magamat, mint a Végső állomás 3-ban a főszereplő csaj, de inkább meghalok a többiekkel, mint, hogy azután kísértsen a halál.

Az egyik srác mosolyogva kötötte csatolta be az övemet, majd észrevette, mennyire szorongok.

-          Nem kell félni, teljesen biztonságos a szerkezet – mosolygott.

-          Akármi megtörténhet, nem? - Úgy szorítottam a kapaszkodót, hogy az ujjamból kiment a vér.

-          Kérsz egy hányózacskót? - kérdezte, és bólintottam. A kezembe nyomta a barna papírzacskót, pontosan ugyan ilyet vettünk az ajándék boltban, csak éppenséggel pénzért. - Esetleg egy szerencsepuszit?

-          Na, sürgősen ájjál le, ember – tolta egy kissé hátrább az alkalmazottat Perec.

Erre elröhögtem magamat, mert olyan feszültség lett köztük egy pillanat alatt, hogy érezni lehetett a levegőben.

Abban a pillanatban, amikor felnevettem elindultunk, és a nevetésem sikítássá változott.

-          Nyugi, még csak előre megy – simogatta meg a karomat Perec.

-          Nézd, ott vannak Damienék – mutattam előre, ahol a Mickey egeres és Donald kacsás vonat szerű hullámvasútnál, a rikítóvörös hajú barátnőm, és az agyontetovált karú haverom sorban álltak a nekik derékig sem érő gyerekek között.

-          Szerintem össze kéne jönniük, nem? Összeillenek!

-          Szerintem is – mosolyogtam. - Mint egy vad motoros-páros.

-          Ugye, hogy nem is olyan félelmetes? - vigyorgott a mellettem ülő srác.

-          Tényleg. Elég szép a TÁJ – kezdtem el, de az utolsó szó sikoly formában hagyta el a számat.

Az egyik kezemmel Perec karját szorítottam, a másikkal pedig a szoknyámat fogtam. Azt sem tudtam merre megyünk, vagy hogyan, a szemem le volt hunyva, a torkomat pedig eszeveszett sikítás hagyta el. Szerintem Perec már bánta, hogy idejött velem, mivel a karjában maradandó köröm okozta sérülések lesznek majd, a jobb oldali füle pedig halláskárosodást szenvedett. Na meg a mögöttünk ülő emberek is szidhattak, mert a kiengedett hajamat hátracsapta a menetszél, és az arcukban lobogott.

A saját sikolyom mellett hirtelen a többi emberét is hallottam, meg még Perec röhögését. Szerintem ez egy óriás, fejjellefelé kanyar lehetett. Beugrott egy kép, amikor egy hullámvasút elszáguld, és csak egy csaj sikít rajta. Elkezdtem nevetni, és elhalkult a hullámvasút. Ráeszméltem, hogy nem is olyan félelmetes ez az egész, ezért kinyitottam a szememet.

Atya világ! Mi még mindig fejjel lefelé vagyunk... A sikításom újraindullt, Perec pedig még hangosabban nevetett, mint azelőtt.
Mikor leszálltunk, alig bírtam felkelni a helyemről, az egész fejem vörös volt, elment a hangom, és szédültem.
Az első és az utolsó alkalom, hogy megfogtam Perec kezét, de most úgy éreztem, hogyha elengedem, akkor a lábam ereje elhagy, és elesek.
Damien és Merri már a mini hullámvasúton ültek, és láthatóan nagyon élvezték, de furcsán nézett ki, hogy jönnek a gyerekek, ujjongana, aztán a "motoros-pár" az utolsó ülésben, kapaszkodnak, és körülbelül bele sem férnek az ülésekbe.

-          Tudtam én, hogy figyelnem kell rátok! - Egy rekedt hangot hallottam mögülünk. Az öreg biztonságiőr rontott oda a kis vasúthoz, és kirángatta a srácokat a mozgásban lévő hullámvasútról. Nem mondom, elég veszélyes volt, majdnem felborult a vasút.

-          Ez nagyon veszélyes volt – pampogott Damien. - Maga veszélybe sodorta az életünket.

-          Nem lehet felmenni arra a szerkezetre tizenkét éven felül. Látja, oda van írva! - Az ujjával hadonászott.

-          Szerintem először az alkalmazottat kéne kirúgatnia, mert ő nem akadályozta meg, hogy felmenjünk – mosolyogtt pimaszul a tetovált. - Amúgy meg mind a ketten értelmi fogyatékosak vagyunk, és nem tudunk olvasni. Tehát, mi nem csináltunk semmit.

-          Ne pimaszkodj velem, vagy kirúglak innen – figyelmeztette az őr.

Erre már Damien is csak tovább mosolygott, mert senki nem tudott többet hozzáfűzni ehhez a dologhoz. A formaruhás sarkonfordult, és elment, de csak azután, hogy azt mutatta, "rajtok tartom a szememet".
Merri miatt körbe kellett járnunk az egész vidámparkot, hogy egy olyan játékot keressünk, ami neki is megfelel, nem félelmetes, és nem kezd el hányi tőle.

Először a tükörterembe mentünk be, ahol csak négyen voltunk, ott kergetőztünk. Olyan hatása volt, mint egy rossz horrorfilmnek.
Merri következőnek a szellemkastély előtt állt meg.

-          Én ide biztos, hogy nem teszem be a lábamat! - Mind a hárman felhúzott szemöldökkel néztek rám.

-          Sky, drágám – kezdte Merri. - Ezt a szellemkastélyt hat éves gyerekeknek találták ki. Biztos, hogy nem félelmetes.

-          Komolyan nem megyek be!

-          Dehogynem, bejössz te.

-          Csak akkor, ha te felülsz a hullámvasútra. Na? - mosolyogtam, erre pedig inkább beleegyezett, hogy kintmaradok.

-          Nyugodtan menjetek, én megvárlak titeket itt. Maximum elmegyek és veszek kaját.

-          Menjetek, srácok. Elmegyek Skyal. - Damien odasétált mellém, és azzal lovagiaskodott, hogy nem hagy egyedül. Aranyos tőle!

Némán sétáltunk egymás mellett, amíg oda nem értünk a standokhoz. Igazából mindig akartam mondani valamit, de nem jött ki a hang a torkomon. És nem tudtam eldönteni, hogy azért, mert túl sokat sikítoztam, vagy mert zavarban vagyok.
Odaértünk a popcorn-árushoz, de igazából nem akartam azt enni. Ekkor pillantottam meg a vattacukros-bódét is.

-          Együnk vattacukrot! – Vigyorogtam, mint egy félőrült, majd Damien átkarolta a vállamat.

-          Jó napot! – köszönt Damien, majd kért egy epres ízesítésű vattacukrot.

Amint készen lett, mentünk is vissza a rém-kastély felé, de Damien más irányba kezdett vezetni.

-          Egyébként te mit gondolsz Merriről? – kérdeztem.

-          Aranyos lány - mosolygott.

A vattacukor szinte csak dísznek volt a kezemben, hozzá sem keztem.

-          Ennyi? Semmi több? Szerintem tökre összeillenétek, olyanok vagytok, mint egy vad motoros pár. Te vagy a bőrdzsekis-piercinges, ő pedig a vad-vörös. Nem? És ráadásul…

-          Sky…

-          …Merrinek te tökre bejössz. Kedves volt tőled, hogy elvitted a hullámvasútra, meg hogy bevédted. Neked is bejön, nem? – Csak úgy daráltam le a dolgokat, amire épp gondoltam.

-          Ő csak barát. Nyugi, ne pörögd túl!

-          De hát én nagyon örülnék, ha össze…

Damien hirtelen elkapta a derekamat, majd odahúzott magához, a vattacukros kezemet az arcom elé tette, és odahajolt. És… megcsókolt. Azt mondta nincs több játszóteres eset. De kit is izgat? Valójában örültem. Lábujjhegyre álltam, így nem kellett annyira görnyedie, majd ki is egyenesítette a hátát. A karomat a nyakára fontam, és még közelebb húztam magamhoz. Szinte beleröhögött a csókunkba, ezután elhúzódtam tőle.

-          Most mi van? – kérdeztem megszeppenten.

-          Azt mondtam, hogy nincs több ilyen eset. Te bele is egyeztél… Most mégsem volt ellenedre! – Elégedetten vigyorgott.

-          Hát - dadogtam -, hát, hát - mondogattam egyfolytában. Nem tudtam mit reagálni minderre. Igazából túlzottan zavarban voltam ahhoz, hogy magyarázkodni kezdjek. El kellett terelnem a témát, de a legnagyobb hülyeségek csúsztak ki a számon. - Te meg mit mosolyogsz ott olyan önelégülten?

-          Nagyon édes vagy, mikor zavarodban elpirulsz - vigyorgott tovább.

Erre mit lehetett volna mondani? Ő is elég "édes", mikor vigyorog. De nem mondtam ki... A bátorság nem az én műfajom. Inkább letéptem egy darabot a vattacukorból, és a számba tömtem.
De, egyébként miért is legyek nyuszi, hogyha irányíthatnám a saját sorsomat? Egész életemben másokra bíztam magamat, bíztam a sorsban, abban, hogy készen kapom a dolgokat és nem kell érte semmit sem tennem, de rá kell, hogy ébredjek, az élet nem így működik.

-          Ismételjük meg még egyszer!- motyogtam érthetetlenül.

-          Tessék? - Miközben mentem megragadta a felkarom, és visszahúzott. Ő is megállt.

-          Mi a baj? - kérdeztem riadt arccal.

-          Azt hittem, hogy az apuci-pici-lánya nem szeret rock-sztárokkal smárolni... - A vigyora még mindig olyan pimasz volt, mint mindig. Játékos, és aranyos. Olyan „édes”.
Hirtelen én is egy féloldalas mosolyt varázsoltam az arcomra. - Hát, rosszul hitted...

Damien kérdően felhúzta a szemöldökét, mintha nem is tudná, mit akartam közölni ezzel. Vagy talán úgy gondolja, hogy nem passzol hozzám ez a stílus? Lehet, hogy igaza van, és túl magasra tettem a lécet... Egy kicsit elbizonytalanodtam.

-          Hogyan lettél te hirtelen ilyen? - kérdezte.

-          Sajnálom, nem tudom, mi ütött belém – ráztam a fejemet.

-          Jaj, ne már, hogy most szálljon inába a bátorságod – mondta.

Hogy gondolkoztam e, mikor letámadtam egy csókkal? Nem! Biztos, hogy nem gondoltam végig azt, hogy lábujjhegyre álltam, és összeérintettem az ajkamat az övével. Az ő forró, és puha ajkához.

Ő ezt biztosan nem gondolja komolyan! Mit is csinálok á vele?
A két kezemmel eddig a mellkasán támaszkodtam, de most el akartam tolni magamat. Úgy éreztem, semmi keresnivalóm mellette.
A kezével a derekamat tartotta, és nem hagyta, hogy eltoljam magamat.