Prológus

 Szóval, nem bírtam tovább, hogy csak az Only Words blogomat írjam, így az egyik barátnőmmel belevágtunk egy újabb történetbe, amit most elkezdünk a nyilvánosság elé tárni :D

Akkor, most itt is van a "Prológus".

Valójában, még soha nem írtam ilyet, úgyhogy nem tudom mennyire lett érdekfeszítő a dolog :S

Nos, nem is szaporítom tovább a szót, remélem tetszeni fog ez is, és hamarosan hozzuk az első részt is :)

Másabb vagyok, mint a barátnőim... Ők annyira könnyen fel tudnak oldódni egy társaságban, míg én szerényen eloszlok a tömegben. Talán azért van ez, mert nem nézek ki úgy, mint ők. Ők azok a tipikus "jó csajok", akik után futnak a fiúk, és bátran hordanak bikinit. Nem vagyok túlsúlyos, és úszógumik sincsenek rajtam, de a testalkatom alapból nagyobb... És akárhogy is próbáltam olyan lenni, mint ők, nem ment.
A szüleim alapjáraton rendesek, kivéve, ha Apa meghall valamit, amit szeretnék, mert akkor tuti biztos, hogy nem engedi meg. Igaz, mikor a fülemet akartam kilövetni, akkor Anya direkt nem szólt neki - és azóta sem vette észre -, de vannak olyan szituációk, amikor a helyzet megköveteli, hogy neki is tudnia kell a dolgokról. Ilyenkor akár kérdezés nélkül is tudnom kéne, hogy nem. Nos, ezekkel a "nem engedlek el sehová" dolgokkal éri el, hogy nincsen szociális életem, nem barátkozok másokkal, csak Merri, Spencer, és Christal jelentik nekem a világot. Akármilyen szomorú vagyok, ők derítenek jobb kedvre!

Most pedig, kedves Apa, megint elrontottad. Most a te hibád lesz, ha rossz társaságba kerülök. Mindenről te tehetsz.
Addig próbáltam a jót meglátni a dologban, amíg tényleg megláttam. A fiú, aki már nagyon rég óta tetszik, ott állt a közönségben, és rám mosolygott. Rám... Beleremegett a gyomrom a gondolatba, hogy most már csak az én hibám lehet, ha elrontom.
Merrit kezdtem keresni a büfénél, de sehol nem szúrtam ki a rikító vörös fejét, sem a kitűnően színes ruháit. Mindenki sötét ruhákban, szegecses karkötőkkel, és a felejthetetlen kiegészítővel, a lánccal az oldalukon mászkált. Furcsa egy közeg. Sokáig forgolódtam, mígnem egy dörmögős hang szólalt meg mögöttem.
- Hé, szépségem, eltévesztetted a plázát? - hangzott, én pedig kínosan megfordultam, remélve, hogy nem nekem szólnak...