1. fejezet

Végre meghoztuk a fejezetet, és nagyon reméljük, hogy elnyeri a tetszéseteket ;)

Jó olvasást!

 

1. fejezet

Tudod mit kértem, Apu? Egy kiscicát! De nem kaptam meg soha. Mindig csak veszekedtél, hogy nem kaphatok kisállatot, mert túl kicsi a lakás, és nem fér el. De hogy még egy hörcsögöt sem kaptam... Felháborító! Persze amikor Anyuval összekaptatok, akkor mindent megvettél neki valamit, a fülbevalóktól kezdve az étkészletekig. Soha, ismétlem SOHA nem próbáltál kiengesztelni, amikor rám ordítottál.

Úgy gondoltam, hogy már eleget veszekedtünk ahhoz, hogy kivegyek egy kis „szabadságot”, és elmenjek szórakozni a barátnőimmel. A spórolt zsebpénzünkből koncertjegyeket akartunk venni, egy Rihanna koncertre, így még az útiköltségeket is tudtuk volna fedezni. Csakhogy valaki ebbe a tervembe is belerondított…

-         Anya! Szerinted mennyi költőpénz kell a koncertre? – Próbáltam megpuhítani a család „gyengébbik” láncszemét, mivel ha az ilyen dolgokról van szó, akkor az anyukáknál kell először kísérletet tenni.

-         Koncert? Milyen koncert? Nem mehetsz koncertre! – Persze, hogy Apa vágtatott be a konyhába, és úgy vizslatott, mint aki éppen gyilkolni készül.

-         De Apa! Már lefoglaltuk a jegyeket. Négyen mennénk, és biztonságban lennénk. Merri, Christal, Spencer és én.

-         Nem érdekel, hogy kik lesznek. Nem mehetsz!

-         De hisz őket is elengedték, pedig én vagyok a legidősebb közülük.

-         Ők nem az én lányaim! Te pedig az vagy, szóval kizárt, hogy egy ilyen koncertre elengedjelek…

-         Úgy utállak! – Beviharoztam a szobámba, és egy ajtócsapással zártam a jelenetet.

A szobám falait bíborvörös festék fedi, a parketta pedig sötétbarna, ahogy az összes többi bútorom is. Van egy nagy íróasztalom, ahol a rajzaimat szoktam elkészíteni, és szokásosan most is egy nagy halom „művem” volt ott. Alapjáraton nagyon kupis vagyok, mindent széthagyok a lakásban. Van egy kis szintetizátor az ágyam mellett, amin minden nap játszok, és ez a szomszédokat szokta nagyon zavarni, amikor maximum hangerőn zongorázok. Az ágyam pedig… egyszemélyes, kicsi, és kényelmetlen. De amikor Anya megkérdezte, hogy szeretnék e, egy új ágyat a saját zsebpénzemből, akkor inkább a művészi lelkem kielégítésére voksoltam.

Bekapcsoltam a laptopomat, amin rögtön bejött az Internet, és ezzel együtt a Skype. Láttam, hogy mind a három barátnőm online, ezért indítottam is egy beszélgetést – a modern világ előnyei.

-         Úgy látszik, hogy nélkülem mentek koncertre – sóhajtottam.

-         MI? – ordította a képernyőbe Merri, és körülbelül úgy vicsorított, mint egy veszett kutya.

-         Az Apám, még most is van olyan szemét, hogy nem enged el… Pedig nem is az ő pénzét költöm, hanem a sajátomat. Én gyűjtöttem, és neki nem lenne mindegy, hogy mire költöm el? Az sem az ő ügye lenne, ha mindet egy hajléktalan kezébe nyomnám, vagy ha egy zsákban a folyóba dobnám.

-         Nem szökhetsz el? – Christal ötlete olyan volt, mint derült égből a villámcsapás.

-         Mi lenne, ha azt mondanánk, pizsi parti lesz… akkor biztosan elengednének. És akkor mehetünk a koncertre – ujjongott Spencer, én pedig kicsit lejjebb tekertem a hangerőt, hogy ne hallatsszon lentre a beszélgetésünk.

-         Sky! Ez szuper, akkor így te is jönnél.

-         De akkor már csak az eljutás a lényeg. Kinek a kocsijával megyünk? Csak nekem van jogsim, és így a mi kocsink tabu… - piszmogtam.

-         Kölcsönkérhetem a miénket –ajánlotta Chris.

Vagyis indulásra készen voltunk. Én elkezdtem bepakolni a cuccaimat egy kisebb bőröndbe, és már majdnem kész voltam, amikor valaki benyitott.

Gyorsan megfordultam, és a hátam mögé akartam rejteni a dolgokat, de valójában a fele sem vagyok annak a hatalmas táskának.

Apa rosszallóan ingatta a fejét, és összefont karokkal várt egy magyarázatot.

-         Tudod, pizsi-buli lesz Spenceréknél, és én is hivatalos vagyok. Gondoltam, oda csak elmehetnék… - dadogtam össze-vissza, miközben egy „enyhítő vigyort” varázsoltam az arcomra. Csakhogy ez esetben még a bevált módszer sem segített a helyzetemen.

Hát, annyi előnye volt, hogy nem keveredtünk vitába, sőt, hozzám sem szólt, csak kiment a szobámból. Akármennyire is rosszul esik, ha nem enged meg valamit, nem éri meg elszökni előle, ha ehhez szembe kell szállnom a csalódottságával.

Nehéz volt megbirkózni a gondolattal, de tudtam, hogy ez a helyes döntés: nem megyek a koncertre. Nem mondhatok le a családomról a barátaim miatt. Furcsán hangzik, de így a helyes. Azért, mégiscsak, ők törődtek velem, amikor szükségem volt rá, és én sem hagyhatom cserben őket azzal, hogy elmegyek itthonról. Bűntudatom lenne…

-         Szóval, arra jutottam, hogy inkább menjetek hárman. Nem akarok csalódást okozni nekik. Sajnálom – mondtam a barátnőimnek. Az első szünetre terveztem a bejelentést, de csak suli után volt alkalmam elmondani, mivel akkor tudtunk mind a négyen találkozni.

-         Nekem is van valami, amit el kellene mondanom – mosolygott magabiztosan Spencer, és nem sejtetett valami jót. – Azt a tragikus hibát vétettem, hogy tegnap este csak két jegyet sikerült foglalnom. És választanom kell, hogy kit is viszek magammal.

-         Ne már! Ez most olyan, hogy kiválasztod azt, akit jobban bírsz? Spencer, ha igazi barátnő vagy, akkor nem mész el, és nem okozol sem Merrinek, sem pedig Christalnak sem csalódást…

-         Ja, Chirssel megyek, tegnap már elmondtam neki, és megkért, hogy vigyem őt. Bocsi, Merri! – nézett rá szomorúan.

Mikor Merrivel hazafelé sétáltunk, semelyikünk sem szólalt meg, és feszültek voltunk. Nem tudtam, hogy kire haragudjak jobban.. Spencerre, vagy Christalra.. Mind a ketten csapnivalóan viselkedtek. És engem csak az zavar, hogy szegény Merrit hagyták egyedül. Út közben elbúcsúztam a barátnőmtől, mert teljesen másfelé kanyarodtunk mind a ketten. És abban a pillanatban megláttam az utcánk sarkán Kevint, aki egész életemben tetszett. Talán még az oviban tetszhetett meg... Nagyon sokat vártam már erre a pillanatra. Talán egy szalaszthatatlan lehetőség arra, hogy beszélgessek vele. „Most vagy soha” alapon odaszóltam neki...

-         Szia, Kevin! Mi újság? – mentem közelebb hozzá bátortalanul.

-         Hello – rázta meg a fejét, hogy a haját érintés nélkül jó helyre tudja illeszteni. – Semmi különös, éppen hangfalakért jöttem a haveromhoz – biccentett a kocsija felé.

-         Ja, értem, akkor el vagy foglalva... Nem is zavarlak tovább – mosolyogtam rá, és ki akartam kerülni, de megfogta a karomat, hogy visszahúzzon.

-         Nem zavarsz... De egyébként, van valami baj? Szomorúnak látszol – nézett mélyen a szemembe, és azt hiszem, hogy a szívem néhány ütemet kihagyott.

-         Semmi, különös, csak a szüleim nem engednek el egy koncertre... – vontam vállat.

-         Milyen koncert? – kérdezett vissza.

-         Rihanna.

-         Ja, értem... Majd még beszélünk – biccentett, majd ő indult el a kocsija felé. Most mondtam valami rosszat, amiért ilyen gyorsan elment, vagy csak dolga van? És vajon tényleg fogunk beszélni?

Kevin egy évfolyammal fölöttünk jár, és igazándiból elég menőnek tartja a hírneve. Ezért is utálom magamat, hogy miért pont a „menőgyerek” tetszik meg?

Amikor hazaértem, Anyával váltottam pár szót, majd amikor Apa lejött az emeletről, akkor inkább szótlanul felmentem a szobámba.

Leültem az íróasztalomhoz, és elővettem a vázlatfüzetemet, és elkezdtem rajzolni. Valahogy egy tomboló tömeg jutott az eszembe, így meg is valósítottam. Nem sokra haladtam vele, mivel Apa nyitott be a szobámba.

-         Sky, légy szíves, hallgass meg – kezdte a bocsánatkérésnek ígérkező mondatát.

-         Figyelek – mosolyogtam gúnyosan. Nem szabadna bunkónak lennem vele, de ez akkor és ott nem érdekelt.

-         Azért nem engedlek el sehová, mert féltelek... Egy apának ez megengedett, sőt, a kötelessége, nem? – Nem tudtam rá semmit sem mondani. – De most úgy döntöttem, hogy megengedem.. Elmehetsz – mosolygott rám kedvesen.

-         Hát, Apu, ezzel már elkéstél. Nem megyek koncertre, akár elengedsz, akár nem. Már nincs jegyem sem, mert tegnap vették meg az utolsó kettőt.

-         Szerintem azt a két jegyet én vettem meg.

-         Mi? – nyílt hirtelen nagyra a szemem. Ahogy kimondta ezt a mondatot, hirtelen azt sem tudtam, hogy mit tegyek. Ugorjak a nyakába, vagy sikítsak?

-         Vettem neked két jegyet arra a koncertre. Tudod, amire menni akartál.

Egy borítékot nyomott a kezembe, amit rögtön ki is akartam bontani, de rátette a kezemre az övét, megakadályozva ezzel a cselekedetemet.

-         Nyugi, benne van! Csak ne bontsd ki, mert a végén elhagyod.

-         Köszönöm Apa! – Végül is a nyakábaugrottam, így pedig majdnem elestünk.

Végül is én egy bocsánatkéréssel is megelégedtem volna, de persze ezzel is ki voltam engesztelve. Egyszer végre megpróbálta helyretenni a köztünk lévő kapcsolatot, amikor egyértelműen ő volt ellenem.

Christalnak és Spencernek le fog sülni a bőr a képükről, ha meglátnak minket a koncerten...

Amint ki tudtam nyögni, hogy mennyire kimondhatatlanul köszönöm a jegyeket, fel is hívtam Merrit, aki egy darabig sikítozott, majd „hang nélkül” ugrálni kezdett, és mindezt elképzeltem a szülei szemszögéből...  Konkrétan berepeszthette a plafont.

-         Te miben jössz? – érdeklődtem, hátha végre elhallgat, és megnyugszik egy kicsikét.

-         Hát, azt a fehér szoknyát, amit rámerősködtél a múltkori vásárlásnál, és egy halálfejes pólót...

-         Ne! Ne vegyél fel halálfejes pólót!

-         De az már a mindennapi kötelező ruhadarabom – szomorkodott

-         Mindegy – hagytam végül rá. – Lehet, hogy én valami csinosabbat veszek fel – töprengtem.

-         Egyébként Christal küldött egy képet, hogy „ő ebben a szerelésben szerintem jó lesz-e a koncertben.” Csatolt hozzá képet is... Annyira bunkó. De nem érdekel, mert már mi is ott leszünk!

-         Így kell felfogni! Na, leteszem, majd beszélünk, meg amúgy is holnap megyünk a koncertre... Szia – köszöntem el.

-         Csáó – búcsúzott ő is, majd mind a ketten letettük a telefont.

Úgy döntöttem, hogy elteszem magam holnapra, de a nagy izgalom miatt csak nem akart leragadni a szemem. Így inkább felkapcsoltam a lámpámat, és elkezdtem kifesteni a vázlatkezdeményemet...

Reggel a füzetemre borulva ébredtem, és éreztem magamon, hogy a nyűgösség legfelső fokán állok. Ahogy ki akartam egyenesedni, a festményem az arcomra tapadva emelkedett velem együtt, vagyis festés közben sikerült elaludnom, de így a fél arcom hol fekete, piros és kék színekben pompázott.

A fürdő felé igyekeztem, de Anya kíváncsi tekintetével találkoztam össze. Már majdnem röhögött, amikor megszólaltam.

- Meg ne kérdezd – léptem be a fürdőszoba ajtaján, de gyorsan visszafordultam. – És ne röhögj – hadonásztam a mutatóujjammal, de akkor már túl késő volt. Anyából kitört a röhögés. Nem tudom, hogy a normális szülők ilyen esetben mit szoktak tenni.. Az én Anyukám kiröhög. Nem próbált esetleg segíteni, még az érdeklődés szemernyi szikráját sem mutatta ki...

Gyorsan hajat mostam, közben pedig az arcomról is próbáltam levakarni a festéket, de a végére így is marad egy halványkék csík a homlokomon.

-         Nem mostad le? – kérdezte Anyu qki q konyhában várt egy tányér tojásrántottával.

-         Nagyon rászáradt... – motyogtam, majd beletúrtam a nedves hajamba. Lehuppantam az egyik székre, majd hozzá is láttam a reggelihez. Már teli volt a szám kajával, amikor Anyu beszélni kezdett.

-         Végre az Apád megmutatta a kedves oldalát. Nem hiszem, hogy eddig nem lett volna az, de mostmár te is tudod, hogy nem kell utálnod, vagy hazudnod, hogy elmehess.

-         Hát végre egyszer megengedi, hogy kiterjesszem a baráti körömet... – csámcsogtam. Hát elég furcsán, vagyis inkább undorítóan nézhettem ki, hogy az összerágott rántotta adag fele kiesett a számból, és mikor összeszedtem, akkor újra felhasználásra ítéltem.

-         Na egyél – röhögte el magát Anya.

Reggeli után újra sikálni kezdtem a homlokomat, közben pedig megérkezett a barátnőm, aki mondhatni jobban fel volt pörögve, mint tegnap. Meg akarta nézni a jegyeket, de nem voltam hajlandó kibontani a borítékot, így majdnem, hogy az indulásig azt szorongatta. Nem akartam magam ellen uszítani Apát, azzal, hogy ellenszegülök a kérésének.

Merri a fehér tapadós szoknyájában volt, és beletűrte a bő, fekete, ejtett vállú, halálfejes pólóját, ami összhatásban elég jól mutatott. A kimaradhatatlan mindennapi kiegészítőjeként felvette a szegecses karkötőjét is, és a lehajtható szárú fekete Converse csukáját.

Én egy combközépig érő virágmintás ruhában voltam, ami igazából pánt nélküli, de zavart, így rávettem egy farmerdzsekit. Nem akartam semmi csicsát magamra aggatni, így csak felkaptam a világosbarna balerinacipőmet, és készen is voltunk az indulásra.

Éppen ki akartam menni az ajtón, mivel megérkezett a taxi, de Merri visszarántott.

-         Mi az a folt a homlokodon? – csodálkozott.

-         Hát, az hosszú történet... – motyogtam, és az előszobai tükörben nézegettem a csíkot, ami az alapozón is átütött. Normál esetben nem használok alapozót, de most kényszerhelyzet miatt kénytelen voltam elővenni. – Most mit tegyek?

-         Tessék, itt van ez a kendő! – Elkezdett kotorászni a táskájában, majd kiszedett egy sálfélét a legmélyéről. Átkötötte a homlokomon, és még divatosnak is el lehetett titulálni a kinézetemet ezzel a kiegészítővel.

Amíg mi bent intézkedtünk, addig Apa bediktálta a koncert helyét, nekünk már csak be kellett szállnunk a taxiba, és úton is voltunk.

Egy ideig mentünk, míg egy nagyobb bár előtt állt meg a taxink. Az volt a bökkenő, hogy ez nem az a hely, ahol a Rihanna koncert megrendezésre kerül, és nem is volt kiírva, hogy „Rihanna koncert”, vagy valami hasonló, csak annyit írtak egy kis táblára, hogy „koncert”. Úgy éreztem magam, miközben azt olvastam, mintha egy fagyizó kínálatát nézegetném.

-         Elnézést! – szóltam előre a sofőrnek. – Biztos ott vagyunk, ahol lennünk kell? – kérdeztem óvatosan, mert én a környéket sem ismerem, meg azt sem, hogy Apa hová küldte.

-         Engem ide irányítottak... – Az anyósülésen tornyosuló papírok között kutakodott egy kicsit, majd hátraadott egy sárga papír fecnit, amin Apa kézírása díszelgett.

-         Jól van, akkor köszönjük a fuvart – bólintottam mosolyogva, aztán pedig odaadtam a pénzt.

Kipattantunk a kocsiból, és a pénztár felé igyekeztünk, de már akkor furcsa volt a sok komor ember, aki befelé özönlött a kitámasztott ajtón.

Megkerestem a borítékot a táskámban, aztán pedig nemes egyszerűséggel felszakítottam, mivel már annyira vártam, hogy lássam a jegyeinket.

Minden annyira szép és jó volt addig, amíg meg nem láttam a jegyeket... Azt hittem, hogy Apa most az egyszer tett valami jót értem. De kiderül, hogy meg akar leckéztetni azzal, hogy nem jó jegyeket vesz meg nekem. Ez valami vicc? Egy bizonyos RiverMakers együttes neve szerepelt a jegyeken, és egy kis kép a bandatagokról. Nem túlzottan voltam meggyőződve arról, hogy kedves emberek lehetnek.

-         Apa... – sziszegtem.

-         Mi történt? – Merri lépett mellém szórakozottam.

-         Ez nem a Rihanna koncert. Apa biztosan direkt szívatott meg... Most mit csináljunk?

-         Ez is biztos jó buli lesz. Ha már itt vagyunk, akkor nézzünk be egy kicsit.

-         Ja, persze... biztos jó lesz – dünnyögtem, majd a pénztárosnak nyújtottam a jegyeket. Lepecsételte őket, aztán pedig indulhattunk is a csodálatos ismeretlen koncertre.

Még egy biztonsági őrt kellett biztosítanunk arról, hogy jó helyen járunk, aztán pedig mehettünk tovább.

Már kintről lehetett hallani azt a borzalmas zajt, amit nem neveznék zenének, és ahogyan egyre bentebb kerültünk, a ricsaj felerősödött artikulálatlan ordításra. A színpadra pillantva megláttam egy fickót – vagy nőt? -, akinek fehérre volt festve az arca, a fekete haja hosszú volt, és ész nélkül csapkodta magát. Mikor már egy hosszabb ideig néztem, azt hittem, hogy epilepsziás rohama van...

Merri nagyon erősködött, hogy vegyünk perecet a büfében, de szegény nem akarta elfogadni, hogy nincsen. Még azért tovább nézelődött, hátha tudnak neki adni valami kaját, én pedig addig elkezdtem nézelődni.

Apa megint elrontotta a szociális életemet. Mit csináljak egy rock koncerten, ahol senkit nem ismerek? Biztos, hogy ez volt a célja. Nem tudok barátkozni, és nem fogom jól érezni magamat. Kell lennie valaminek, ami jó ezen a helyen!

Addig próbáltam meglátni a jót a dologban, hogy végül kiszúrtam a tömegben Kevint. Ez akkor mégsem olyan rossz hely? Minden megváltozhat egy szempillantás alatt, és Kevin lesz a férjem...

Annyira elkalandoztam, hogy nem vettem észre az idő múlását, és közben pedig végig az emberek útját álltam, így valaki belémjött. Észhez kaptam, és visszafordultam a büfé irányába, ahol nem láttam meg a rikító vörös hajú barátnőmet. A ruhái igazából nem kedveztek, mert a pólója mondhatni illett is a környezethez. Mindenhol csak sötét ruhás embereket láttam, teli tetoválásokkal, és lánccal az oldalukon... Lehet, hogy ez egy szekta?

-         Hé, szépségem, eltévesztetted a plázát? – hangzott a hátam mögül, én pedig kínos lassúsággal fordultam meg, végig reménykedve, hogy nem nekem szóltak. Egy tetovált srác engem nézett, és mikor még egy perc után is csak furcsán néztem rá, újra megszólalt. – Igen, te!

Vettem egy mély lélegzetet, majd megpróbáltam egy frappáns választ adni, ami végül se nem frappáns, se nem magabiztos sem volt. – Miből gondolod, hogy oda készültem?

-         A ruhád valahogy nem passzol a helyhez...

-         Ott vagyok, ahol lenni akarok, jó?

-         Akkor jó! – mosolygott. – És kik koncerteznek ma?

-         Ők! – mutattam fel magabiztosan a színpadra, ahol az énekes már térdre volt ereszkedve, és úgy csapkodta a földet.

-         Ez az előzenekar... – vigyorgott. – Legalább van itt valakid?

-         A piros hajú barátnőm, aki pillanatnyilag eltűnt.

-         Itt nem lesz nehéz megtalálni. Bár téged sem volt megerőltető. – Mosolyogva felhúzta a szemöldökét, és elfordult, hogy elsétáljon. Még egyszer körbenéztem, de már Kevint sem láttam.

-         Várj! – szóltam utána, mire konkrétan megpördült a tengelye körül, és rögtön rám nézett. –Igazából rohadtul nem tudjuk, hol vagyunk, és minden ember annyira furcsa. Egyedül vagyok, és félek... Segítesz megkeresni a barátnőmet, hogy elhúzhassak innen?

-         Nem, mert nem akarom, hogy elmenj. Ha itt vagy, legalább próbáld elfogadni. Biztos a sors akarta így – kacsintott.

-         Hé, ne már! Legalább maradnál itt. Azt sem tudom, hogy milyen banda játszik, és akkor nem kellene egyedül hallgatnom ezt a borzalmas hörgést...

-         Mennem kell. Várnak a haverjaim –mosolygott. Majd elsétált mellettem.

Csalódottan visszafordultam a színpad felé, ahol újra megpillantottam Kevint. Mikor ő is észrevett, rám mosolygott, így már volt elég önbizalmam ahhoz, hogy odasétáljak hozzá.

-         Szia – mondtam aranyosan.

-         Hello. Furcsa, hogy itt futunk össze, Miss. Nem-mehetek-Rihanna-koncertre.

-         Jól van, na – motyogtam.

-         És, hogyhogy egy RiverMakers koncerten futunk össze?

-         Hát, idetévedtem, de úgy tűnik nem is baj, hogy idejuttatott a sors – vigyorogtam, közben pedig a közönség füttyögni, és sikítozni kezdett.

-         Sziasztok! Örülök, hogy ennyi ember gyűlt itt össze.. Többek között olyanok, akik tudják, hogy hol vannak – hallottam a színpadról annak a srácnak a hangját, akivel alig öt perce beszéltem. Lassan megfordultam, és nem hittem a szememnek. Tényleg ő volt az. – Én Damien Blake vagyok, és ez itt a RiverMakers. Nem is szaporítom tovább a szót, most indulhat a borzalmas hörgés, amit általában játszunk.

Végig felénk nézett, és gúnyos vigyorra húzta a száját. Nem lehet igaz, hogy a zenekar egyik tagjának szidtam a zenét. De ami hihetetlenebb, hogy amikor beszélgettünk egy lány sem sikítozott a közelünkben, nem könyörögtek autogrammért, és nem is akartak a közelébe férkőzni.

-         Na, végre elkezdték. Az előzenekar annyira elvont volt – panaszkodott Kevin, majd újra felém nézett. – Nem jössz közelebb? – Az előttünk lévő nagyobb üres térre mutatott, amit lassan, de kezdték betölteni az emberek.

-         Szerinted Miss. Rihannakoncert szívesen tombol egy ilyen koncerten? – néztem rá, közben játékos mosolyt varázsolva az arcomra.

-         Ha eljött, akkor már biztos.

Közelebb húzott a színpadhoz, és öt számon keresztül táncoltunk együtt. Az egyik kezével átfogta a derekamat, és kissé közelebb húzott magához. Zavaromban csak lesütöttem a szememet, de közben majd ki ugrottam a bőrömből...

-         Úgy látom, azért nem olyan borzasztó ez a zene – halottam újra a srác hangját, akiről idő közben kiderült, hogy ő az énekes. – Vagyis táncolható, és még az embereket is közelebb hozza egymáshoz.

Egy újabb dalt kezdtek játszani, én pedig azon gondolkodtam, hogy vajon nekem szánta e az utóbbi dolgokat... De arra jutottam, hogy nem én vagyok az egyetlen lány ezen a helyen.

Egy kis idő múlva a közönségben megpillantottam Merrit, aki egy középidős férfivel beszélgetett. Először nem hittem a szememnek, de amikor megbizonyosodtam róla, hogy tényleg ő az, akkor bocsánatot kértem Kevintől, és átvergődve magamat a tömegen, odasiettem a barátnőmhöz.

-         Hé, Merri! Téged kerestelek. Gyere oda hozzánk – mondtam aranyosan, majd a férfire pillantottam, aki viszonylag ideges volt.

-         Jól van, akkor viszlát – nevetett fel Merri.

-         Később látlak még – kacérkodott a pasas.

Magam elé toltam a barátnőmet, majd még hozzátettem. – Azt kétlem, tata! – Szúrósan néztem rá. Hát, valójában én sem tudom, honnan jött ez a mondat, de még a férfi is meglepetten nézett rám.

Kevin boldogan köszöntötte a lányt, pontosabban két puszival. Merri világ életében a fiúkkal volt jobb kapcsolatban, és Kevinnel is jó barátságot ápol.

Én mondhatni féltékenyen lesütöttem a szememet, hogy ne látszódjon rajtam semmi jele. Miközben ők ketten beszélgettek, én néztem a színpadot, de amint összetalálkozott a szemem a bizonyos énekesével, akkor rögtön elkaptam a szemem.

Már mind a hárman tomboltunk, és röhögtünk, amikor még mindig felénk nézett, csak valahogy mindig Merri felé. Leesett. Ő végig Merrit kereste!

-         Szerintem az énekes csíp téged – vontam le a következtetést.

-         Ami azt illeti, én is csípném őt – bólintott vigyorogva, majd tovább táncolt.

Kevin párszor megölelt, felvette a fejkendőmet, fényképezgette magát, végül pedig rajta maradt.

Mikor a koncert véget ért, Kevin megígérte nekünk, hogy hazafuvaroz, hisz neki már úgyis van jogosítványa. Elment, hogy szóljon a haverjainak, Merrivel pedig elmentünk a mosdóba, ami igazán kicsinek bizonyult, így inkább én kint maradtam.

-         Na, nem is volt olyan rossz a zene? – Újra az ismerős hang...

-        Öö... Nem. Egyébként is, miért néztél végig oda? Zaklatsz, vagy mi? Tudom, hülyeség, de úgy tűnt, mintha minket néznél, és zavart. Szállj le rólunk! – Mindezt egy levegővel mondtam el.

-         Nyugi, csak vegyél levegőt is. Már kezdesz elkékülni – utalt a homlokomra, amit már semmi nem fedett le. Gyorsan odakaptam a kezemet, és letakartam.

-         Hagyjál!

Pont szerencsém volt, és odament hozzá egy csapat, akik fényképeket nyújtottak felé, és mindet dedikálnia kellett.

Amikor Kevin visszaért rögtön levettem róla a fejkendőt, és panaszkodni kezdett, hogy „miért veszem el tőle, pedig olyan jól állt”. Mindegy...

Egy haverját is haza kellett fuvarozni, így ő ült az anyósülésen, de amikor végre hozzánk érkeztünk, akkor egyenesen az ajtóig kísért minket Merrivel – aki ma nálunk alszik -, Apa pedig valószínűleg árgus szemekkel lesett ki az ablakból, hogy mikor érkezünk már haza, rögtön kirontott az ajtón.

-         Jó estét! Kevin Peterson vagyok. Én hoztam haza a lányát – nyújtotta Kev udvariasan a kezét.

-         Sziaszok. Üdv. Ugye nem fogyasztottál alkoholt!

-         Nem, uram. Egy millilitert sem – biztosította meg.

-         Rendben, akkor köszönöm – biccentett elismerően Apa. Nem gondoltam, hogy egy fiúval ilyen kedves is tud lenni, ha a közelemben van.

-          Viszlát! Sziasztok, lányok – köszönt el végül, mi pedig berontottunk a házba.

Úgy gondoltam, hogy semmi értelme nem lenne kérdezőre fogni Aput, mert végül jót tett nekem. Közelebb kerültem Kevinhez.