3. fejezet

Nos, itt van a 3.fejezet, mint látjátok, úgyhogy nagyon remélem, hogy tetszeni fog (:

!!!És nagyon megköszönném, hogyha leírnátok, mi a véleményetek a fejlécről!!! :3

Na meg persze a részről :D

Jó olvasást :)

3. fejezet

„Vajon mikor fog elhívni a következő randira?” Ez volt az a kérdés, ami nagyon sokszor feltevődött a fejemben. Nem volt elég, hogy így még idegesebb lettem, de feltehetőleg még az idő is kissé lelassult. A csütörtöki bandamegbeszélésük pedig nagyon lassan jött, pedig az a következő alkalom, hogy kettesben tudjak lenni Kevinnel.

Merri és én ugyan annyira fel voltunk pörögve a csütörtök miatt. Ő az álma beteljesítését emlegette, én pedig a Kevin ügy miatt olvadoztam.

De végre eljött a csütörtök. Merrivel izgatottak voltunk egész nap, alig tudtunk megmaradni az órákon. És végül eltelt a hét tanítási óra, Kevin pedig a parkolóban várt minket.

-        Na végre... – elégedetlenkedett a sofőrünk. – Ha miattatok fogjuk lekésni az egészet, akkor... mindegy – mosolyodott el a mondat végére. Ez azt jelenti, hogy nem tenne semmit?

-        Sziasztok! Merri vagyok – vigyorgott mellettem a barátnőm.

-        A bemutatkozást majd a kocsiban elintézitek, jó?

-        Jól van már – dünnyögte vöröske.

Beszálltunk a kocsiba, Kevin vezetett, mellette egy srác, Merri és én a hátsó ülés két szélén, közöttünk Ian, az egyik basszusgitáros, aki történetesen nagyon szeret magáról beszélni, és végül mögöttünk, a csomagtartóban Jason utazott. A bemutatkozást csak az anyósülésen lévő fiúval nem tudtuk le, mivel annyira koncentrált valamire, hogy inkább nem zavartuk...

-        Megvártok itt? – kérdezte Kevin, közben pedig láttam, hogy Merri ellenkezne, de inkább nem tette, és bólintott egyet.

Megvártam, hogy a fiúk bemenjenek, és akkor kérdeztem meg, hogy miért tette, ha egyszer már találkozni akar a nagy Damiennel.

-        Hát, mert az olyan feltűnő lenne, és szerintem tuti, hogy azt hinnék, valamelyikükre rá akarunk mászni...

-        Mert nem így van?

-        De, csak nem akarok leégni, meg semmi ilyesmi... – motyogta, majd nekitámaszkodott a kocsinak.

-        Akkor majd látod szombaton, a koncerten – simítottam végig a karját.

Egy darabig némán álltunk, majd Merri törte meg a csendet.

-        Mindjárt jövök, csak beugrok egy boltba... Hozzak neked kávét? – kérdezte

-        Légyszi – mosolyogtam rá, majd visszadőltem a kocsira.

Vártam, unatkoztam, és amikor már ott fogok meghalni, akkor láttam, hogy nyílik annak az irodának az ajtaja, ahová Kevinék bementek. Először azt hittem, hogy mindenki egyszerre ki fog jönni, aztán mikor megláttam a barna hajat, megörültem, mert úgy gondoltam, csak Kevin jött ki. De aztán az illető felemelte a fejét, és egyenesen rám nézett. Damien Blake, akiről végighallgattam Merri áradozásait... Csak ez kellett. Miért nem mentem a drága barátnőmmel? Miért pont én vagyok itt?

Damien mosolyogva közelített meg, de szerintem észrevette a gyilkoló pillantásomat, és kissé lelassította a lépteit.

-        Hello – vigyorgott. – A srácokra vársz?

-        Igen – szűrtem ki a választ a fogaim közül. Ennyire még az életemben nem irritált senki, esküszöm.

-        Nem gáz egy kicsit, hogy egyedül vagy négy sráccal? – vonogatta fel a szemöldökét.

-        Nem vagyok egyedül...

-        Ja, tényleg, bocsi! Neked nem is köszöntem, Láthatatlan hölgy...

-         Viccesnek érzed magad? – néztem mélyen a kék szemeibe. A szemei szépek... de csak a szemei! – Ki mondta, hogy itt van a másik ember.

-        Gondoltam feloldom kicsit a hangulatot, de úgy tűnik itt minden jéggé fagyott...

Elővett a zsebéből egy szál cigit, meg egy öngyújtót, és ott mellettem rágyújtott. Meg sem kérdezte, hogy zavar-e a füst. Bár gondolom, annyira érdekli, hogy mi van velem, mint amennyire én szeretem...

-        Kevinék mikor jönnek ki?

-        Majd. Miért érdekel? – mosolygott pimaszul.

-        Mert el akarok menni erről a nyomorult helyről. Akármi jobb ennél a helynél.

-        Pedig a környéken lesz a koncert is. Úgy tudom, hogy jöttök.

-        A zenéért jövünk...

-        Ezzel most biztos csak imponálni akarsz nekem – vágta rá egyből, de én erre csak felröhögtem.

-        Annyira érdekel, hogy mit gondolsz rólam... – mondtam szarkasztikusan.

Még soha senkivel nem beszéltem így... Mármint ilyen bunkón... Azonnal megérdemeltem volna egy nagy pofont, amit Damien nem adott meg nekem. Jogos, én sem pofoztam volna meg, mert nem is ismerem...

-        Jól van, akkor lépek is – mondta, de mielőtt még elindult volna az arcomba fújta a füstöt, és csak azután fordult vissza az iroda felé.

Alig telt el egy perc Damien drámai távozása után, amikor Merri megérkezett.

-        Fúj, mi ez a füstszag? – kérdezte, majd diszkréten körbeszaglászott engem.

-        A drága rock sztár álmod... – fújtattam, majd megfogtam egy tincs hajamat, és megszagoltam, hogy mennyire érezni a füstszagot. Ami azt illeti, félek, hogy Apa észre fogja e venni.

-        Mi? Ki? Hol? – tört ki hisztérikusan Merri.

-        Damien, a híres RiverMakers énekese, akit imádsz, és össze akarsz házasodni vele. Na, Ő – feleltem.

-        Nem lehet! Ő biztos, hogy nem cigizik, vagy ha cigizik is, akkor sem fújná rád a füstöt! Ő nem ilyen!

-        Merri – mosolyogtam erőltetetten. – Nem is ismered ezt a félnótást. Honnan tudod, hogy egyáltalán milyen?

-        Majd meglátjuk, hogy tévedsz – mosolygott gúnyosan, de én inkább nem is foglalkoztam vele.

Szinte az egész idő alatt csöndben támasztottuk a kocsit, csak néha elégedetlenül fújtattunk egyet, amíg a többiek oda nem értek hozzánk.

-        Mi a baj? – nézett ránk Ian.

-        Semmi – vágtuk rá egyszerre. Úgy tűnik, hogy ez nem a legjobb nap a barátságunk során, sőt, talán a legrosszabb. Őszintén remélem, hogy ennél rosszabb nem lesz.

-        Akkor jó – nyújtotta el a végét, majd távolságtartóan hátralépett egyet, nehogy ő kerüljön be közénk villámhárítónak.

A hazaúton már Jason ült közöttünk, mert Ian megijedt tőlünk. Két nővére van, így már volt szerencséje megtapasztalnia a nagy „nő harcot”.

Mielőtt még kitettek volna a házunk előtt, valahogy felvetődött az ötlet, hogy miért nem megyünk holnap strandra. Én először eléggé elleneztem az ötletet, hisz még nincs nyár, és az idő sem annyira meleg.

-        Hidd el, jó lesz! – Jason olyan szinten lelkes volt, hogy nem lehetett ellenkezni. Végül én is úgy voltam vele, ha Kevin közelében lehetek, akkor felőlem rendben.

-        Jó, oké, mehetünk – egyeztem bele.

Amikor beléptem az ajtón, csak beköszöntem a nappaliba Anyának és Apának, aztán úgy ahogy voltam felszaladtam a fürdőbe.

Két mosás után is éreztem a hajamban a füstszagot, és idegesített, hogy most Damien miatt Apum ki fog akadni. A pólómról pedig inkább nem is beszélek...

Vizesen, és már pizsiben vágtattam le a konyhába, ahol Anya mosogatott. Nem akartam rögtön azzal kezdeni, hogy elmehetek e holnap, így úgy gondoltam, hogy elkezdem valami mással.

-        Képzeld Anya, úgy néz ki, hogy csak fizikából leszek négyes évvégén – jelentettem be a nagy hírt.

-        Az szuper lesz! Sokkal jobb mint a tavalyi bizonyítványod... Kár volt, hogy becsúszott egy rossz jegy matekból. – Az egész család rosszul viselte, hogy egy betegségem után nem tudtam mindent bepótolni, így a dolgozatom sem sikerült jól... Egyes lett, ezért Év végén a tanár már nem adott javítási lehetőséget, és csak hármas lettem.

-        És, segíthetek valamiben? Például, mosogathatok is...

-        Mit szeretnél? – A legutolsó mondatomnál leeshetett neki, hogy nem vagyok azért olyan önfeláldozó. Nem szoktam lemenni esténként, mert kedvem szottyant mosogatni.

-        Hát, jó. Ha már így rákérdeztél... Holnap suli után elmennénk strandra. Mehetek?

-        Kislányom, normális vagy? Nincs valami gatyarohasztó hőség. Meg fogsz fázni!

-        Á, dehogy fogok – legyintettem.

-        De ha tüdőgyulladásod lesz, akkor nem fogsz érdekelni – mormolta. – És a mosogatnivaló is a tiéd! – A kezembe adta a szivacsot, és ásítva elindult az emeletre. – Jóéjszakát!

-        Ja, neked is...

Sokszor mosogattam már, ez nem is kérdés, de most olyan volt, mintha egy év mosogatnivaló adagját kellett volna megcsinálnom. Fáradt és kedvtelen voltam, de úgy gondoltam, hogy megéri a holnap miatt. De ezt egészen másképp gondoltam, amikor már alvásra kész voltam, nyakig betakarózva, nem tudtam elaludni.

-        Mi ez a nyúzott fej? – kérdezte Merri, aki a tegnapi „veszekedésünk” után, úgy viselkedett, mintha mi sem történt volna. De igazából nem is bántam, mert minek vitázzunk Damien Blake őnagyságán?

-        Alig aludtam...

-        Miért?

-        Csak nem tudtam aludni, elszámoltam vagy ezerig, de nem használt. Na, mindegy. Most már olyan vagyok, mint egy rongybaba.

-        A felől semmi kétségem – biccentett.

Körülbelül zombiként viselkedtem egész nap, de az utolsó órán a leghátsó padban sikerült észrevétlenül aludnom. Nos, francia volt, így az nem is érdekelt túlzottan. A tanár sem figyeli, hogy ki-mit csinál...

-        Látom mindenki friss, és napra kész – veregette meg a vállamat Kevin, ettől pedig valamilyen szinten fel is ébredtem. Pedig kár volt, mert így hanyagolta az érintéseket velem kapcsolatban.

-        Nekünk még haza kell mennünk, mert otthon hagytam a törölközőmet. De ígérem, hogy sietni fogunk! – Merri annyira szétszórt volt. Mielőtt elindultunk, szerencsére eszébe jutott, hogy a kulcsát ott felejtette a tanteremben.

Még jó, hogy hamar észbe kapott, mert ha az út felénél jutott volna eszébe, akkor nem lettem volna hajlandó visszafordulni vele.

Megbeszéltük a srácokkal, hogy majd találkozunk a strand előtt, így még bőven volt időnk eljutni Merriékig, és vissza a strandra.

A szülei a nappaliban ültek, az apukája újságot olvasott, az anyukája pedig kötött. Igazából ők nem valami nagyon modern család. Van tévé, számítógép, telefon, de mindezeket Merri használja leginkább.

Körülbelül öt perc volt, amíg a barátnőm feltúrta a szobáját, és amint megtalálta a hiányzó strandfelszerelést, el is indultunk a földszintre.

-        Szerinted, mi lenne, ha Damien ott lenne a strandon? – cincogta halkan a vöröske.

-        Valószínűleg odamenne hozzád, megcsókolna, és mikor elsétál, akkor visszafordulna és kacsintana. De csak szerintem!

Kár volt mondanom a hülyeségeimet, mert Merri elkezdett ugrálni a lépcsőn, közben pedig visított... Alig bírtam lecsitítani.

-        Bob, a lányod megőrült – hallottam a nappaliból Merri anyukájának a hangját.

-        Jennifer... Tudni illik, nem csak az én lányom, hanem ugyan úgy a tiéd is – hangzott el a válasz. Kérdőn néztem a barátnőmre, de csak vigyorogva legyintett egyet.

-        Csak így fejezik ki, hogy szeretik egymást. Na, meg persze engem is!

-        Te csináltad! Valószínűleg a te génjeid...

-        Drágám, te hordtad ki, és egyébként sem emlékszem olyan dolgokra, hogy ugrálva visítoztam volna....

Nem az zavart, hogy már majdnem hogy ordítoztak, hanem az, hogy Merri ezt a veszekedést viccnek titulálta, és mikor indultunk, már én is kezdtem zt hinni, hogy ez az egész egy színjáték. De amikor itt aludtam, akkor semmi ilyen nem volt...

Egy kis késéssel, de megérkeztünk a strand elé, ahol még nem volt teljes a létszám. Jason, Ian, és Kevin is ott vártak ránk, teljes hadifelszereltségben, de nem miattunk szidták az eget, hanem a a bizonyos srác miatt, akinek nem tudjuk a nevét. Most lett egy új barátnője, és a csaj hozza a barátnőjét. Valahogy ismerős volt a helyzet, miután magammal hurcoltam Merrit. És nem is bántam meg.

Fel sem fogtam még, hogy hol vagyok, amikor megláttam felénk közeledni a hiányzó bandatagot, a karján Chris, mellette pedig Spencer. És Christal szemében is láttam valami... csalódottságot? Talán.

-        Sziasztok, csajok – üdvözölt minket boldogan Spencer, aztán pedig bemutatkozott az ismeretleneknek.

Christal továbbra is a srác oldalán csüngött, és azt hajtogatta, hogy „kicsim, majd vegyünk fagyit”. Gondolom csak a szívünket akarta fájdítani azzal, hogy neki van valakije, nekünk meg nincs. Pedig egy hete még nem tetszett neki senki...

Bár meg kellett volna szoknom már, hogy Christal mindig is ilyen volt. Neki mindig az aktuálisan legmenőbb pasi kellett... Csak azt nem értem, hogy ez a fiú mikor lett menő? Az biztos, hogy nem a kedvességéről híres.

Christal a divatnak megfelelően volt öltözve, mint mindig. Egy rózsaszín ruhát viselt, aminek a hátulja hosszított volt.

Szóval, így nyolcan battyogtunk be a strandra, ahol a pénztáros nő kicsit furán nézett ránk, de aztán beengedett.

Spencer odajött hozzánk, mert a drága legjobb barátnője az új pasija nyakán csüngött.

Ahhoz képest, hogy múltkor kicsit haragudtam rá, most már megint úgy beszélgettünk, és röhögcséltünk vele, ahogyan két hete.

Spence megmutatta az új tetoválását, ami egy masnit ábrázol a csuklóján.

Kevin odakiáltott nekünk, hogy menjünk már be a vízbe. A lányok rögtön ledobták a fölösleges ruháikat, én pedig kicsit lassabban kezdtem el vetkőzni. Féltem, hogy nagyon másképp fogok kinézni, mint a lányok... Hogy Kevinnek majd valaki más fog megtetszeni.

A víz nagyon hideg volt, és majdnem arra a szintre jutottam, hogy kirohanjak a vízből, de mielőtt visszafordulhattam volna, az egész arcomat lefröcskölték. Nem nyavalyogtam, hogy „á, a sminkem, ne már”, mert voltam olyan eszes, hogy lemostam a sminkem, nem, mint Chris, aki még a vízbe sem jött be, mert napozott. A barátja pedig szomorú arccal ült mellette.

Amikor megláttam Ian vigyorgó fejét előttem, az első reakcióm az volt, hogy belecsaptam a vízbe, ezzel az ő és az én fejem is csurom vizes lett.

Jó volt az egész napunk hangulata, hiszen senki nem volt még a strandon, csak mi nyolcan.

Kevin végül hozzávágott egy labdát az utolsó száraz bandataghoz, és így képes volt elszakadni a barátnőjétől. Christal tátott szájjal bámulta, hogy szótlanul elmegy, de inkább továbbra is sértődötten feküdt.

Átfagyottan, és csurom vizesen kerültünk ki a vízből, amikor Christal úgy döntött, hogy most már hajlandó egy kicsit vízbe menni. Jó, nem azt mondom, hogy nem szabad napoznia, de ha ő be akar menni, akkor miért nem teszi azt egyedül, vagy éppen miért hozzá kell igazítanunk a napirendet? Alapból is hívatlan vendég – mint Kevintől megtudtam -, de hogy még most is eljátssza a kishercegnőt? Elegem lett belőle!

-        Menj be egyedül – néztem rá szúrós szemmel, majd éreztem, hogy valaki a derekamra teszi a kezét.

-        Nyugi. Menjünk be, csak nem fázunk meg – mondta mosolyogva Kevin, ettől pedig rögtön mentem a víz felé.

Sokat fröcskölődtünk, amit a szőkeség nem igazán díjazott, mi pedig annál inkább. Kiéltük, hogy visítozhatunk, a fiúk pedig beugráltak a vízbe a medence széléről.

Amikor kezdett sötétedni, csak akkor indultunk el öltözni, és onnan haza.

A strand nincs messze a sulitól, így csak fél óra séta, Kevin pedig úgy döntött, hogy mi ketten haza fogunk sétálni. Nem volt ellenemre.

Beszélgettünk a koncertről, az együttesükről, Brienről – kiderült Christal pasijának a neve -, hogy nem érti miért kezdett el járni a csajjal, meg ilyen semleges és fölösleges dolgokról, amiket igazából kibeszélnék a barátnőimmel is.

-        Na, akkor majd holnap találkozunk – mosolygott, és megölelt.

-        Rendben – motyogtam, és mélyen beszívtam a pólóján keveredő mosópor és férfiparfüm illatot. Körülbelül öt másodperc volt ez az állapot, aztán elköszönt, és elsétált.

Mennyire romantikus búcsú... De miért elégedetlenkedek? Ez is haladás.

Anya és Apa egy ismerősüknél voltak, így egyedül lehettem egy kicsit, és lélekben felkészülhettem a holnapi koncertre. Kíváncsi vagyok, hogy Kevin és a bandája milyen hangzású, hisz a példaképük a RiverMakers.

Reggel Merri ébresztett fel, körlbelül reggel kilenckor, mert ő már hajnal hat óta fent volt, és készülődött a nagy találkozásra, Anyáék szerint pedig nem lesz rossz, ha egy órával korábban kelek fel, így beengedték a barátnőmet.

-        A koncert csak négykor kezdődik, minek kell iyen korán felkelnem hozzá?

-        Mert neked is jól kell kinézned, hogy Kevin ne álmosan pillantsa meg élete szerelmét a közönségben – püffögött.

Persze, biztos rám gondolt, amikor reggel kilenckor becsattogott a szobámba. Véletlenül sem unatkozott, vagy gondolt arr, hogy velem könnyebb lenne átvészelni a koncert előtti sokkot.

Álmosan kikászálódtam az ágyamból, és a szekrényemből kivettem egy random gatyát, és egy pólót, aztán pedig visszadőltem az ágyamba.

-        Ezt fogom felvenni. Egy óráig el tudod foglalni magadat? Ott a gép – szuszogtam.

-        Ne hagyj már magamra! Nem! Most azonnal ki fogsz kelni az ágyból! – Egy mozdulattal megfogta az alattam lévő takarót, és lerántott a földre. Még szerencse, hogy a puha szőnyegemre landoltam, mert különben fáj volna, de így nem.

-        Kinyírlak – morogtam, és amint felkeltem elkezdtem Merrit kergetni.

Ahhoz képest, hogy milyen kis pálcika lány, sokkal több erő van benne, mint akárki képzelné.

Kénytelen voltam felöltözni, de előtte új összeállítást választani, mert akárhogy is néztem, a vakon választott piros gatyám és rózsaszín toppom nem illettek össze. A póló maradt, de inkább egy fekete hosszúnadrágot vettem fel hozzá.

Az idő csak úgy elrepült a következő órákban, de annyira, hogy még késésben is voltunk. Taxit nem volt időnk hívni, úgyhogy rohantunk a metróhoz. És épphogy nem késtük le az egész koncertet.

Most nem abban a sötét, emós helyen volt, hanem egy nagy, homokos focipályán, amit eddig még életemben nem láttam, de elég sok ember volt.

Ahogy kerestünk valami ismerős arcokat nem találtunk senkit, Iant láttam a színpadon a dobok mögött készülődni, de rajta kívül senkit. Merri pedig azt hajtogatta, hogy „vajon ma Damien hogy nézhet ki”.

Megálltam, és odahúztam magam mellé a barátnőmet. Valamivel észhez kellett térítenem, hogy ne rajongjon ennyire.

-        Nem értem, hogy tetszhet neked egy ilyen beképzelt és öntelt alak, mint Damien... Gondolom nincs érettségije, és csak a hírnév számít neki. Olyan, mint az összes többi sztár, aki aranyosnak mutatkozik a közönség előtt, csak azét, hogy több rajongót szerezzen magának.

-        Ömm, szerintem először meg kéne ismerned az embereket – hallottam a hátam mögül. Milyen ismerős helyzet.

-        Ne, komolyan végig a hátam mögött állt? – motyogtam, és mielőtt megfordulhattam volna, láttam Merrit, hogy gyorsan elsétál mellőlünk.

-        Miért lennék annyira beképzelt? Nem hiszem, hogy annyira sokat beszélnék magamról, a koncerteken sem szoktam magamról mesélni, csak elmondom a nevemet, és kész... Sőt, az egoizmusomat is csak a barátaim előtt használom... Következő! Nekem nem számít a hírnév. Csak szórakozásból csináltuk a bandát, és lám, felfedeztek. Ez van. Nem akarok világturnét sem, hogy híreszteljük a létezésünket... Egy hónapban csak három koncertünk van, az is kilencvenkilenc százalék, hogy ebben a városban. Aztán...Ismersz más sztárokat? Mert ha igen akkor szívesen hallgatok pár sztorit a személységükről, és arról, hogy hogyan hasonlítod össze őket, és engem. Nem akarok több rajongót, nekem elég lenne, ha egy kis baráti körnek zenélgetnék. Végül pedig az érettségi... Tudod, van érettségim, de nem mentem egyetemre. Pedig ott volt a lehetőség... Csak nem akartam. Már maga az egyetem szó miatt felfordul a gyomrom.

-        Na, és miért nem mész egyetemre? Ha ott volt a lehetőség, akkor csak azért nem mentél, mert te úgy gondoltad, hogy nem kell?

-        Most meséljem el neked?

-        Miért ne?

-        Jól van – vonta meg a vállát, majd vett egy mély lélegzetet. - Szóval. Volt egy haverom... Kölyök korunk óta ismertük egymást. A szüleink jóban voltak, így sikerült egymásra találni. Um, ez kezd úgy hangzani, mint egy romantikus beszámoló. Mindegy. És ő volt a legjobb haverom. Általánosban, és középiskolában is osztálytársak voltunk, sőt mi több, minden évben padtársak voltunk. Vele alapítottuk meg a RiverMakers-t, aminek a neve a lányok megsiratásából eredt.

-        Az volt a célotok, hogy minél több csajt ríkassatok meg?

-        Nem, de az egy másik sztori... Szóval, végetért az érettségi, mind a ketten úgy gondoltuk, hogy a sok stressz után zenélgetünk egy kicsit. Ugye már több tagja volt a bandánknak, de ők nem voltak ott. Peter kicsit visszahúzódóbb volt a többi haveromnál, de igazából soha nem bántam. Csakhogy elhívtak minket egy buliba aznap. Minden végzős ott volt, és már csak mi hiányoztunk. Mondtam Peternek, hogy ne menjünk, mert tudtam, hogy annyi ember között nem fogja jól érezni magát...

„A próbatermünkben voltunk és természetesen zenélgettünk, meg dalt próbáltunk írni, amikor elkezdett csörögni a telefonom. Egy másik bandatagtól jött a hívás, hogy menjünk el a végzős buliba.

-        Pete, ne menjünk, ha nem akarsz, én itt is szívesen vagyok – ütögettem meg a vállát bíztatóan. Nem akartam, hogy azt érezze, csak miatta hagyom ki a végzős bulit.

-        Most miért ne menjünk? Ti mondjátok mindig, hogy bulizzak, oldódjak fel... Na, akkor most itt az ideje! – Peter még nem volt ilyen határozott semmiben, úgyhogy ez kissé meglepően ért.

-        Biztos vagy ebben? – Csak bólintott egyet.

A gitáromat a kanapéra dobtam, ő pedig otthagyta az ütőit az egyik dobon.

Az egyik évfolyamtársunk rendezte a bulit, így az ő házukhoz kellett vezetni. Egy kisebb palota fogadott minket, ahol üvöltő zene, villódzó fények és rohangáló tinik voltak, akik több-kevesebb ruhát viseltek. A legtöbb lány bikiniben mutogatta magát, vagy nemes egyszerűséggel ledobta magáról a pólót, mert már annyira részeg volt.

Az udvarra sem értünk be, amikor elénk jött az egész focicsapat, díszként néhány bikinis csaj kapaszkodott a karjukba.

-        Itt van a kicsi, ártatlan Peter. Most sem fogsz inni semmit? – kérdezte egy nagydarab srác.

-        Hagyjátok már! És ha nem iszik? Jól érzi magát anélkül, hogy...

-        Semmi gond, Damien! Ha már itt vagyok, akkor kipróbálom. Egyszer élünk, nem? – vigyorgott, majd félve elvette a neki felajánlott sört, és beleivott.

Ráhagytam. Ha ennyire „egyszer akar élni”, akkor nem állok az útjába. Én is ittam, nem is keveset, de elég józan voltam ahhoz, hogy Pete mellett maradjak. Nem hagyhattam neki, hogy az első görbe estéjén egyedül maradjon, hisz milyen barát lennék akkor?

-        Hú, nagyon fáj a fejem, valaki tud adni gyógyszer?

-        Nem Peter, ha fáj a fejed, akkor feküdj le aludni – mondtam már szinte anyáskodóan, amikor a házigazda mosolyogva jött felénk.

-        Fejfájás csillapító kell? Adok én – mosolygott nyájasan, majd behúzta a haveromat a konyhába.

Nem tudtam mit csinálni, hát követtem, és egyenesen  a konyhába mentünk, ahol víz helyett vodkát öntöttek ki a gyógyszerhez.

-        Ne csináld már ezt, Arnold! – sziszegtem a velem szemben álló srácra, aki nyilván jó bulinak találta, hogy a kis ártatlan fiúból most készítsen rosszat.

-        Ennyitől még nem lesz baja! – vihogta, és odaadott neki két pirulát.

Pete keserű arcot vágott az italtól, de rögtön felröhögött, amikor lehúzta az egészet. Már elmentünk volna, amikor Arnold utánunk kiabált.

-        Hé, Peter! Nem kell a gyógyszered? Előbb még fájt a fejed, nem?

-        Jaj, köszönöm, már el is felejtettem, hogy miért jöttem ide. Kösz, haver!

Ebben a pillanatban kellett volna megállítanom, de nem, mert egy lány elég bájosan nézett rám a vastagkeretes divatszemüvege alól. Elindult felém, és kacérkodni kezdett velem, úgyhogy már szinte meg sem halottam, hogy mit beszélgetnek.

-        Nagyon szép szemeid vannak... – vigyorgott a csaj.

Igen, eléggé elvarázsolt a lány, annyira, hogy amikor eszembe jutott, otthagytam Petert, akkor már nem volt ott.”

Tudtam, hogy a sztori nem épp kellemes véggel fog befejeződni, de valahogy mégis érdekelt. Damien sok rossz dolgon mehetett keresztül ezután, én pedig annyi rosszat mondtam róla... Nem lehet igaz.

Damien végig a földet fürkészte, és láttam, hogy most egy könnycsepp fut végig az arcán.

„Elrohantam megkeresni, és mindenkit megállítottam, hogy látták-e valahol. De egy értelmes választ nem kaptam. Össze-vissza futkároztam, és sehol nem találtam.

-        Jesszusom, csajok! Egy srác depizik a mosdóban. Milyen egy kretén – püfögte egy lány, aki éppen a barátnőihez szaladt oda.

Nem akartam megkérdezni, hogyan nézett ki a srác, mert tudtam, hogy ő lesz az.

Mentem, amilyen gyorsan csak tudtam, de mire beértem, már csak egy mellette lévő gyógyszeres dobozt láttam, ő pedig sört ivott.

-        A srácok azt mondták, hogy ettől majd jobb lesz – mosolygott.

-        Nem, Peter... Nem lesz jobb – ordítottam neki. – Miért vagy ilyen naiv, hogy mindig mindenkinek elhiszel mindent? Olyan vagy, mint egy kislány! – Nem is gondoltam arra, hogy mi lesz, ha tényleg megtörténik... Mi lesz, ha tényleg meghal?

-        De hát az emberek kedvesek, nem?

-        Nem, az emberek nem kedvesek. Mindig csak a károdat akarják. Ez soha nem fog változni...

-        Rosszul vagyok... – motyogta, majd felnézett rám, és elhányta magát.

-        Gyere, hozok vizet – nyújtottam a kezemet, hogy felhúzzam a padlóról, de ő megrázta a fejét.

-        Nem akarok. Itt nyugodtabb minden...

Megláttam a csapot – hogy eddig miért nem vettem észre? -, és ott töltöttem neki vizet egy pohárba.

-        Szerinted ettől jobb lesz? – kérdezte, én pedig bólintottam egyet.

Beütöttem a telefonomba a mentők számát, és gyorsan tárcsázni kezdtem. Rögtön felvették a telefont, én elmondtam, hogy ki vagyok, hová kell jönni, mi a panasz... és a végére elkezdett remegni a hangom.

-        Hú, Damien, ezektől, a tablettáktól tényleg jobb lett! Nem gondolod, hogy neked is éne bevenni párat? – kérdezte elcsukló hangon.

-        Nem... De örülök, ha jobb! – Az arcomon mosoly volt, de közben egy könnycsepp gurult végig rajta. Az ő arca sápadt volt, és már eléggé élettelen.

-        Mi mindent együtt éltünk meg, még ezt is... Látod, Damien, mennyire megöregedtünk! Mintha az érettségi is csak tegnap... lett volna... – A végét már csak suttogta, de elkezdett köhögni, és közben pedig felemelte a fejét, és rám mosolygott. Talán ez volt az utolsó pillanat, amikor élve láttam...”

A történet végére én kezdtem el könnyezni. Sőt, már sírtam, amikor értetlenül nézett rám. Az ő szomorúságának már nyoma sem volt.

-        Most miért bőgsz? – meredt kicsit sem kedvesen rám.

-        Én nem sírok, csak belement a por a szemembe. A ti hibátok, hogy ilyen helyen rendeztétek a koncertet...

-        Ja. Na, most megyek készülni, szia.. – És a nagy érzelgős sztori után ennyivel lelép? Talán ha legközelebb beszélünk majd, akkor bejelenti, hogy nem is volt igaz... De miket is beszélek? Nem fogunk legközelebb találkozni...

Merri már megint teljesen eltűnt előlem, de nem volt erőm megkeresni, inkább a színpad közelébe tolakodtam magamat. Elégedetlen morgolódásokat hallottam, ezzel díjazták, hogy furakodok, de látnom kellett Kevint.

A zene is elkezdődött, aztán pedig jött az ének is. Nem mondom, hogy nem volt jó, mert nagyon is jó volt... de a RiverMakers színvonal még nekik sincs meg.

Kevin végig nem nézett fel, így rám sem tudott lesni, mint a romantikus filmekben, de valahogy megértem, mivel annyit bajlódhat a gitárral. Nekem valahogy abszurd az egész elektromos gitár használata.

Körülbelül egy fél óra telt el, amikor abbahagyták, és a RiverMakers tagjai léptek a színpadra.

Vagyis, először elindult egy dal, és aztán sétáltak fel mindannyian. Egy lassú szám volt, amihez később a gitár, és az ének is csatlakozott. Éreztem, hogy Damien hangja szomorú... Biztos, hogy én bántottam meg!

Valaki megfogta hátulról a derekamat, én pedig annyira megijedtem, hogy hirtelen megpördültem a tengelyem körül.

-        Szia – mosolygott elégedetten Kevin, aki valószínűleg örült, hgy sikeresen meg tudott ijeszteni.

-        Szia, jók voltatok – vigyorogtam rá.

-        Köszi! – Visszafordított a színpad felé, és az egyik kezét a derekamra tette.

Csak az első dal volt olyan lassú, a többi már kifejezetten pörgős, és vad volt. Szinte az egész közönség egy emberként kezdett el ugrálni, ezzel pedig lökdösődést teremtettek. Az előző koncerten valahogy kevesebben voltak...

Merri időközben megint előkerült, és a többi fiú is, akik azzal szórakoztak, hogy a vöröskét cukkolták. Végül az lett belőle, hogy Merri Ian nyakában csápolt. És szerencséje is volt, mert pont mögöttünk elkezdtek festékport dobálni. És ahogy láttam már nem csak mögöttünk csinálták ezt, hanem az egész közönségben. Mindenki színes volt, sőt, még az együttesre is jutott egy kevés szín, amint láttam, mivel a sok eszetlen ember szerint őket is be kell vonni a buliba. De szerintem biztos nem eshetett valami jól az egyik gitárosnak, hogy a szemébe ment a festék. Egy szám erejéig abba kellett hagynia a gitározást, és aztán szerencsésen visszajött.

A koncert végén mindenki gyülekezett az autogramosztásra is, én pedig bunkó módon elszaladtam Kevin mellől, és még bunkóbb módon átférkőztem magam a soron, így elsőként odaértem Damien elé.

-        Sajnálom, hogy szemét voltam – nyögtem ki lihegve.

-        Hé, hölgyemény – hallottam magam mögül egy mélyebb lányhangot, ezért megfordultam. – Mit képzelsz magadról, hogy így befurakodsz a sor elejére? Én voltam itt hamarabb, szóval vidd innen a méretes feneked, és állj be a sorba! – Kicsit ki volt kelve magából, úgyhogy kezdenem kellett magammal valamit.

-        Tudod, mi haverok vagyunk – mondtam büszkén, és határozottan.

-        Ja, bocs... – szeppent meg kissé.

Damien a vállamra tette a kezét, ezért pedig odafordítottam a fejem. Meglepődötten konstatáltam, hogy az ő feje is oda van tolva felém. – Hé, én nem is tudtam, hogy mi haverok vagyunk...

-        Nem kell mindenről tudnod!

Elég meglepődötten nézett rám, de aztán újra megszólalt.

-        Látom nincs nálad papír, szóval hova dedikáljak? – húzogatta fel a szemöldökét.

Fújtattam egyet, és odanyújtottam neki az alkaromat, ő pedig vigyorogva odaírt valamit.

Merri még elment Iannel egy kínaiba, a többi fiú magára vállalta a pakolást, én pedig túl fáradt voltam ahhoz, hogy akármit is csináljak, így egyedül hazasétáltam, és csak akkor vettem, hogy azt írta a karomra „Damien Blake, egy kedves haverod”, alá pedig a telefonszámát.