2. fejezet

Meg is hoztuk a 2. fejezetet :) Remélem, hogy tetszeni fog :$
Jó olvasást!
És légyszi írjatok kommenteket, mert tudni szeretnénk, hogy tetszenek e a részek, vagy nem :D

2. fejezet

-         Egész rendes ez a Kevin… - dörmögte Apa reggeli közben, én pedig diszkréten visszaköptem a tejet a poharamba.

-         Tessék? – Annyira meglepődtem, hogy nem hittem a fülemnek.

-         Kedves volt az a fiú tegnap… - mormogta még halkabban. Merri csak halkan kuncogott, én pedig fülig érő vigyorral lestem Apát, aki mondhatni a tányérjába hajtotta a fejét. Óvatosan Anyára pillantottam, aki bíztatóan mosolygott rám.

-         Úgy gondolod? – A szemem felcsillant, és onnantól kezdve még akkor sem lehetett volna elvenni a kedvemet, ha lapáttal jön nekem egy maszkos gyilkos.

A szombati koncert után Merri nálunk aludt, így ő is ott volt a vasárnapi „családi reggelin”, ami most az egyszer elég boldognak bizonyult.

Délután Merrivel elmentünk vásárolgatni a plázába, és kihagyva a tanulást, ott töltöttük az egész napot. Ha nem mentünk be az összes ruhaboltba, akkor egyben sem voltunk… Végigjártunk minden helyet, felpróbáltuk a legjobb ruhákat, és mikor kellőképpen kifáradtunk, akkor leültünk a pláza „kajálós” részére, ahol mindenféle gyorséttermi büfé van. Én egy adag salátát, Merri pedig egy méretes hamburgert evett, miközben kibeszéltük az élet nagy problémáit. Én végig csak Kevinre tudtam gondolni, de közben Merri elmesélte, hogy mit álmodott.

-         Az volt, hogy az énekes, vagyis Damien még odajött hozzánk az autogramosztás után, és elhívott engem randizni. Nagyon aranyos mosolya volt. Szerinted fogok még találkozni vele? – A szeme úgy csillogott, mint nekem, amikor Apa Kevinről beszélt.

-         Figyelj. A sztárok általában bunkók. El vannak szállva maguktól, azt hiszik, hogy mindent megtehetnek. Én az ilyet nagyon utálom. Förtelmes.

-         De, hát, végig ránk nézett… - dadogott.

-         Figyelj, Merri. Nagyon szeretlek, de most ki kell, hogy ábrándítsalak. Szerintem soha többé nem fogod élőben látni – simítottam végig a karját, de ő egy hisztérikus módjára elkezdett dühöngeni.

-         Fogadjunk, hogy még fogom látni! – Majdhogynem kiabált már, de ezt még mindenki mindennapi dolognak vette, csakhogy mikor röhögve megráztam a fejemet, akkor Merri hirtelen újra felordított, és az asztalra támaszkodva felpattant a helyéről. – Azért nem akarsz fogadni, mert tudod, hogy veszítenél! Ha most nem fogadsz velem, Skyler Frewin, akkor az egész világ meg fogja tudni, hogy mennyire puhány vagy!

Ha nem is az egész világ, akkor már az egész pláza megtudta, hogy „mennyire puhány” vagyok, mert Merri elég hangosan közölte velem a dolgokat.

-         Ha csöndben maradsz, akkor fogadok! Meg… ülj le. – Kitoltam az arcomból az ujját, majd pedig mikor mindketten leültünk, akkor elkezdtünk röhögni. Talán mi így fejezzük ki a szeretetünket egymás iránt? Lehet.

Nem tudom, hogy Merri kiabálása miatt, vagy csak úgy spontán, de körülbelül húsz ismerősnek jelölésem érkezett a közösségi oldalon, amit sorban, mindet elutasítottam.

Boldogan indultam el a suliba, ahol mindenki az óriási Rihanna koncertről beszélt. Normál esetben bántott volna, hogy nem lehettem jelen a neves eseményen, de most boldogabb voltam, mint valaha.

A szekrényemhez siettem, ahol először a zárral bíbelődtem, majd pedig a könyveimet kerestem benne.

-         Szóval, Miss. Rihanna-koncert – támaszkodott hirtelen valaki a mellettem lévő szekrényhez, én pedig ijedtemben hátraugrottam, és még a nálam lévő könyveket is elejtettem. Kevin állt ott, bájos vigyorral az arcán.

-         Hello, Mr. „Mindenhol-ott- vagyok, és mindenkire-a-frászt-hozom”… - biccentettem oldalra a fejemet, és megpróbáltam csúnyán nézni rá. Mielőtt lehajolhattam volna a könyvekért, ő udvariasan felvette őket, és a kezembe nyomta.

-         Mit gondolsz? Milyen volt a koncert? – kérdezte ő is.

-         Igazából… ahhoz képest, hogy nem is tudtam a banda létezéséről… Egész jó. A hétvégén még hallgattam pár régi dalukat is – mosolyogtam, de igazából nem tudtam mást hozzáfűzni az egészhez. Féltem, hogy majd mikor újra beszélünk, akkor majd nem lesz témánk, de ez nem így lett.

-         Azok milyenek voltak? – vigyorgott. – Harapófogóval kell kihúzni belőled az információt?

-         Tetszettek! Az előzenekar után azt hittem, hogy majd a banda is olyan hörgős lesz, de végül kiderült, hogy nem…

-         Akkor, remélem, hogy megtisztelsz majd az újabb hétvégi koncerten is…

-         Mi? – röhögtem el magamat.

-         Úgy adódott, hogy mi leszünk az előzenekar. Vagyis, hogy még nem biztos, de egy megbeszélés után fel fogunk lépni…

-         Úristen! Ez nagyon király – kezdtem el vidáman mosolyogni.

-         És ha eljönnétek, akkor valahogy biztos intézünk nektek ingyen jegyeket – kacsintott.

Miután felajánlotta a jegyeket, kezdtem azt hinni, hogy csak maga miatt hívott, hogy híresítsük a feltörekvésben lévő együttesüket.

Amikor a koncertről tartottunk hazafelé, akkor beszélt nekünk róla. Ő alapította a bandájukat, aminek még egyelőre neve sincsen, basszusgitáron játszik, és néha-néha még a dob mögött is meg lehet találni. Először még nem azok a tagok voltak, akik most is. Csak akkor egy olyan társaság gyűlt össze, ahol a konfliktusok mindig ott voltak, csak egy ideig nem foglalkoztak velük. Majd mikor komolyabbra fogták a dolgot, akkor lecseréltek pár tagot, így pedig egy sokkal jobb közeg jött össze. A fiúknak már ott volt egy cél a szemük előtt. Tudták, hogy érjék el, és tettek is érte. Most pedig már ott vannak, hogy egy híresebb banda, vagyis a RiverMakers előzenekara lehetnek.

Az egyik szünetben Christal és Spencer jöttek oda hozzám. Pedig nem is tőlem kellene bocsánatot kérniük.

-         Szia, Sky! Mi jót csináltál a hétvégén? – vigyorgott elégedetten Chris.

-         Képzeld, elmentem egy koncertre – mosolyogtam gúnyosan, mikor meghallottam a cinizmust a hangjában. Valószínűleg most el akarja mesélni, hogy neki milyen volt, de valójában nem érdekelt, ezért nem kérdeztem vissza. Csakhogy, ő így is elkezdte mondani.

-         Valószínűleg nem olyan jó koncerten, mint mi… Rihanna fantasztikus volt.

-         Egyébként, Chris – hallottam Merri hangját a hátam mögül. – Nem értem, hogy miért te vagy olyan büszke magadra, mikor Spencernek köszönheted a jegyeket. Egyáltalán megköszönted már neki?

-         Nem kell megköszönnöm, mert ez elvárható a legjobb barátnőktől! De már megháláltam neki – prüszkölt, majd hátat fordított, és Spencerrel az oldalán elviharzott.

-         Szerinted mit vett neki? – kérdezte Merri, amikor már hallótávolságon kívül kerültek.

Mindketten tudjuk, hogy Christal apukája dúsgazdag. Ha valamire szüksége van az icipici és egyetlen lányának, akkor azt valószínűleg meg is kapja. És nem mellesleg Chris szótárában a hála azt jelenti, hogy megveszi az embereket.

Eddig nem tűnt fel ennyire az egész… Most pedig szétesett az eddig alkotott kép a barátainkról.

Az utolsó előtti hét az iskolában annak már nem olyan vészes, aki végig kihúzta valahogy. Na, ez vagyok én. Négyesekkel és ötösökkel mindig megtartottam egy szintet, így nem kell felelnem a javításért.

Otthon Anya furcsállotta, hogy miért vagyok boldog. Hát ebben a családban már az a baj, ha valaki boldog, és az a vicces, ha van valami bajom?

-         Meg vagyok győződve arról, hogy amikor elmentél, még nem vigyorogtál ennyire intenzíven… - tanakodott a konyhaasztalnál ülve.

-         Dehogynem – röhögtem fel. – Lehet egy kérdésem?

-         Mondd csak!

-         A hétvégén elmehetek egy újabb koncertre? – kérdeztem a legeslegbájosabb mosolyomat varázsolva az arcomra.

-         Kérdezd Apádat!

Lassan bekullogtam Apa dolgozószobájába, és boldogtalanul ledőltem az egyik székre.

-         Mi a baj? – nézett rám furcsán.

-         Semmi… Csak azt szeretném kérdezni, hogy – kezdtem bele a mondatba, közben pedig Apu arcát fürkésztem, hogy mikor vágja majd rá a bűvös „nem” szócskát. Láttam rajta, megerőlteti magát, de végül nem szólalt meg. -, mi lenne ha, esetleg, elmehetnék egy másik koncertre is?

-         Elmehetsz –bólintott rá.

-         Nem is tudod, hogy milyen koncert!

-         De nyugodt szívvel engedlek el, ha ott lesz Kevin is.

-         Apa! Rock koncertre akarok menni. Szombaton is azon voltam!

-         Szombaton nem egy pop énekesnő koncertjén voltál? – Összevonta a szemöldökét, és karba tett kézzel várta a válaszomat, mintha az én hibám lett volna….

-         Apa, a te hibád miatt voltam ott. Nem is ismertem a fellépő együttest, de legalább találkoztam Kevinnel, és végül jól éreztem magamat.

Hosszasan elgondolkodott, majd végül nem mondott semmit.

-         Nem direkt vettél rossz jegyeket?

-         Minek akartalak volna egy rock koncertre küldeni? Még bajod is eshetett volna.

-         De ott volt Kevin… és Merri. Na, akkor most, hogy tudod az igazságot, így is elengedsz?

-         Igen – válaszolta magabiztosan.

Nem az volt a baj, hogy elengedett, hanem furcsának találtam az egészet. Meg sem próbált ellenkezni, nem talált semmiféle kifogást. Vagy velem van a gond, vagy vele…

A suliban boldogan szaladtam oda Merrihez, akit szintén elengedtek a hétvégi koncertre, így már csak a bizonyos „előzenekarnak” kell jól szerepelnie.

-         Én megmondtam, hogy láthatom még élőben – vigyorgott elégedett arccal.

-         De az nem olyan élő! Ha majd előtted fog állni, azt majd figyelembe vesszük – bólintottam.

-         Az autogramosztásnál majd a szemembe néz, rájön, hogy én vagyok az élete szerelme, és ott helyben megkéri a kezemet.

-         Igen, Merri. Valószínűleg ezt fogja tenni – veregettem meg a vállát, így ráhagytam az egészet.

Elindultam Kevin osztályának a terme felé, hátha ott találom, és akkor majd megmondhatom neki, hogy mind a ketten el tudunk menni.

Amint beléptem a terembe, és körbenéztem két rám meredő szempárra lettem figyelmes.

Kevin nagy boci szemekkel nézett rám, aztán pedig mikor a haverja megveregette a vállát, odajött hozzám.

-         Szia, csak annyit akartam, hogy tudunk menni a koncertre. Már csak a jegyeket kell elintézned… - dadogtam egy kicsit.

-         Rendben – vigyorgott. – Akkor eljössz velünk a megbeszélésre is?

-         Egyedül én?

-         Akkor hívd Merrit is, nekem mindegy! – A vállát vonogatta, majd még egyszer rám nézett. – Akkor csütörtökön a megbeszéléskor találkozunk… De előtte, nincs kedved találkozni velem?

-         Találkozhatunk – dadogtam bizonytalanul, mert nem értettem közvetlenségének az okát.

-         Akkor ma délután elmegyünk sétálni – bólogatott határozottan, én pedig beleegyeztem az ötletébe.

Amikor újra találkoztam Merrivel, akkor visongatva ugrottam a nyakába. Persze ő is rögtön ugrálni kezdett, így keltettünk egy kis feltűnést.. az egész folyosón. És ez mind akkor volt kínos, amikor Kevin és a haverjai látótávolságba kerültek. Rögtön abbahagytunk mindent, amit eddig csináltunk, én pedig a hajamat kezdtem csavargatni.

Soha nem hittem volna, hogy egyszer Kevin fog randira hívni engem és azt vártam. Most pedig zavarban vagyok miatta, és azt várom, hogy ne jöjjön el a pillanat. Talán ez az első randi előtti szorongás?

Nem tudtam, hogy mit vegyek fel, hogy mikor fog jönni… Képes voltam minden miatt idegrohamot kapni, például, hogy egy kutya az utcánkban eszeveszettül ugatott.

Amikor még félig sem voltam kész, akkor hallottam, hogy valaki csöngetett.

-         Anya! Nehogy ki merd nyitni az ajtót! – Az emeletről ordítottam le, még hiányos öltözetben, de gyorsan felkaptam magamra valamit, és szó szerint levágtattam a lépcsőn.

-         Mi ez a nagy felhajtás? – fürkészte az arcomat Anya, miközben még utoljára megigazítottam a hajam.

-         Kevinnel elmegyünk sétálni – mondtam határozottan, majd kicsaptam az ajtót. – Szia! Sokat vártál?

-         Á, dehogy. Addig elfoglaltam magamat – mutatta fel a telefonját, én pedig egyből megértettem, hogy mit csinált.

Beköszöntem Anyának, Apa pedig szerencsémre még nem tartózkodott a házban, mert ha itthon lett volna, teljesen biztos vagyok abban, hogy Kevin kedvessége ellenére is elbeszélgetett volna vele.

-         És merre menjünk? A park, vagy fagyizó? – nézett felém boci szemekkel, de volt benne valami… más.

-         Te vezetsz, nekem teljesen mindegy!

-         Na! A bizonytalansággal nem megyünk semmire! Döntesz, vagy lecövekelünk ide?

-         Tőlem maradhatunk itt is – dadogtam, de szinte már nekem fájt, hogy ennyire nem tudok dönteni semmiben.

-         Oké – vont vállat, és leült az út széli padkára.

Én mellette álltam, és vártam, hogy mondjon valamit, de egy idő után kezdett kínossá válni a csend.

-         Menjünk a parkba – vágtam rá hirtelen.

-         Rendben – vont vállat, és élettelenül feltápászkodott a padkáról, majd pedig elindultunk.

Kevin nem volt valami lelkes, így pedig én sem voltam annyira feldobva. Soha nem tudnám megbocsátani magamnak, ha ezt a randit elrontom, így inkább elkezdtem beszélni valamiről, és amikor feloldódott a hangulatunk. Mi lehetett a probléma? Először még alig akart beszélni.

Kellett egy kapaszkodótéma, amihez mindig vissza tudtunk térni, ez pedig a RiverMakers lett. Ebből mindenfélét ki tudtunk hozni. Zene, barátnők, a bandájuk, a haverjai. Az a lényeg, hogy nem unatkoztunk, de amikor már tényleg kibeszéltünk minden témánkat, akkor reagált végre Kevin.

-         Nem megyünk be a moziba? – A pláza felé biccentett, ami történetesen a park mellett helyezkedik el.

-         Menjünk – pattantam fel a padról, ahol eddig ültünk, és elindultunk.

Valójában nem tudtuk, hogy milyen filmre megyünk be, csak két jegyet kértünk arra a filmre, amit éppen most játszanak, így a címét sem tudtuk.

Bár az unalmassága ellenére végig ettük a két nagy adag popcornt, és Kevin az előtte lévő örömére feltette a lábát a székre és dobálta a kaját.

Mivel suttogva nem tudtunk beszélgetni, ezért normál hangerővel folytattuk a témáink kibeszélését is.

Sokan pisszegtek, vagy szóltak le minket, de senki nem mert szólni a biztonságiaknak. Így akaratom ellenére a sötétben beszélgettünk, körülbelül két órán keresztül, amíg a film véget nem ért.

Teljesen elgémberedtek a végtagjaim a sok üléstől, így még egy kört sétáltunk, és csak ezek után kísért haza.

Nem búcsúzkodtunk túl sokat, szinte csak annyi volt az egész, hogy elsétáltunk hazáig, ott pedig elváltunk. De mit is vártam, az első randi után minden romantikus lesz, megcsókoljuk egymást, aztán pedig az örökkévalóságig együtt leszünk?

Ez a valóság, nem így működnek a dolgok. Ki kell várni, hogy mindennek eljöjjön a maga ideje.

És valójában nem is voltam elégedetlen. Én várok akármeddig, csak teljesüljenek az álmaim... Most egészen a jó irányba haladok ez ügyben.