4. fejezet

Nos, egy nagyon-nagyon(-nagyon-...stb) hosszú idő után meghoztuk ezt a részt is... Igen, tudjuk, ez egy óriási késés, és félünk is, hogy elvesztettük az eddigi olvasóinkat :'( Azért bízunk benne, hogy ennyi idő után is kíváncsiak lesztek a folytatásra, mivel most beleadtuk a szívünket lelkünket.:) 

És szerintünk most kezdődik el a történet úgy igazán :)

Üdvözlettel: Reneé May és F.

4. fejezet

Egy nagy zajra lettem figyelmes, így a szemem felpattant. A hang az utcáról szűrődött fel, a nyitott ablakomon keresztül. A függönyeim nem voltak elhúzva, ezért a szobám teljesen világos volt. Körülbelül kilenc órának saccoltam.

Olyan furcsa álmom volt… Volt benne egy énekes, meg Kevin is. Kevinnel randiztam, és utána a koncerten pedig kaptam egy aláírást az énekestől, aki mellesleg nagyon aranyos volt. Olyan valóságos volt az egész. Ahogy megfogta a csuklóm, és odafirkált valamit…

Végighúztam a tenyeremet az alkaromon, majd rápillantottam. Az aláírás ott volt, alatta pedig a telefonszám.

-      Ne, ez megtörtént… - fújtattam egyet, majd inkább visszadőltem az ágyba, és végiggondoltam még egyszer.

Amikor egyedül elindultam haza, akkor tanulmányoztam át a karomat. A telefonszámot nem értettem, hogy miért írta oda, de kedves volt tőle. Gondolkoztam rajta, hogy heccből felhívjam, de úgysem a saját száma… Miért adta volna meg? Mivel bunkó voltam vele, és ez a „jutalmam”.

Kómásan kiszálltam az ágyból, és megpróbáltam eljutni a fürdőszobáig. Le kellett mosnom magamról a nyomokat, mert nem akartam emlékezni a koncertre. Akkor mondta el azt a borzalmas történetet, amit nem tudok kiverni a fejemből. Mellesleg lehet, hogy arról is hazudott. Nem tudom elhinni, hogy egy ilyen híres ember ilyen rossz dolgokat éljen át. Az ilyen srácok általában egész életükben a kisujjukat sem mozdították meg, és megtörtént a csoda, felfedezték őket, és híresek, na meg persze gazdagok lettek. És ez olyan igazságtalanság.

Beálltam a forró víz alá, és jól átdörzsöltem az egész kezemet, addig, amíg félig le nem jött az írás, de mivel alkoholos filccel volt rábiggyesztve, rájöttem, hogy nem is fog letörlődni onnan egy darabig.

Biztos a sors akarja úgy, hogy ezt a telefonszámot megtartsam… Hogy is ne. Éppen ezért írtam fel egy papírra, mert ha tényleg az a sorsom, hogy azt a telefonszámot felhívjam, akkor nem szabad elveszítenem... Hogy lehetek ennyire hülye? Minek kell megtartanom a telefonszámát?

Az íróasztalomnál ültem, a tollat a fához ütögettem idegességemben, majd megfogtam a papírfecnit, és a fiókom legmélyére dobtam. Úgysem kell majd. Nincs szükségem a számára...

Alig telt el tíz perc, mikor a telefonom csörögni kezdett. Kevin nevét írta ki, így habozás nélkül felvettem, és beleköszöntem.

-        Szia. Tegnap beszélni akartam veled, hogy ma gyere el velem valahová, de olyan gyorsan elmentél, hogy már nem is tudtam tőled elköszönni. Volt valami baj?

-        Nem, semmi gond nem volt... - füllentettem, mert rögtön az alkaromra pillantottam, és természetesen zavarba jöttem.

-        Akkor jó. Na, ez esetben eljössz ma velem sétálni? - kérdezte aranyos hangon.

-        Aha, persze – bólogattam hevesen, pedig tudtam, hogy nem látja a boldog reakciómat. Hát, jobb is, hogy nem látta.

-        Akkor... jó, ha ötre érted megyek?

-        Igen, persze – egyeztem bele, majd egy nagyon rövidre fogott búcsú után letettük.

Levánszorogtam a konyhába, és szomorúan vetem észre, hogy egyedül vagyok. Nem tudtam mit csinálni, mivel még csak tizenegy óra volt. Minek készüljek el, ha még van hat órám?

Levágtam magam a kanapéra, lefeküdtem fejjel lefelé, a lábamat feldobtam a háttámlára, és elkezdtem kapcsolgatni a tévét.

Fél óráig csináltam ezt, aztán Anya robbant be az ajtón, teljesen felpakolva.

-        Hasznosítanád magad egy kicsit? - kérdezte Anya parancsszerűen, amiért csak bámultam rá.

Rögtön felpattantam, és egy kis szédüléses kóválygás után odapattantam Anyához, és elvettem tőle a cuccait.

Az, az öt és fél óra, amit még eltöltöttem, unalmasan, és hosszan telt, de mindent túl lehet élni. Ezt is kibírtam, ahogy eddig minden mást. És körülbelül egy órával a találkozó előtt meg is próbáltam eldönteni, hogy mit is vegyek fel.

Amikor egy óra múltán sem lettem egészen kész az öltözékemmel, Anya felordított az előszobából, hogy „itt van Kevin”. Nagyon „boldog” voltam, mivel még a sminkemre és a hajamra nem jutott időm. Villámgyorsasággal feldobtam magamra egy nagyon minimális sminket, a hajamat pedig kiengedve hagytam.

Miközben a lépcsőn rohantam le, átfutott az agyamon az összes bocsánatkérési mód, amit mondhattam volna, de amikor leértem, ezek helyett csak ez halk „sziát” tudtam kinyögni.

Anyától nem volt olyan nagy dolog elköszönni, ő mindig hamarabb elengedett otthonról, mint Apa. Ha ő lett volna otthon, akkor valószínűleg kicsit több ideig maradtunk volna annak ellenére is, hogy őt még valamilyen szinten kedveli is.

Kevinnek egy kis kocsija van, azzal jött értem, és már éreztem is, hogy kár volt megjegyeznem, mennyire „cuki” a kocsija, mert egész úton azt taglalta, hogy „egy férfi autója nem lehet cuki, ne mondjam többé ezt a szót”. Hát, rendben, inkább hallgattam.

Megálltunk egy hatalmas, kidőlt fánál, és otthagytuk a kocsit, mert Kevin azt mondta, ide vakon is visszatalálna. Valójában fogalmam sem volt, hol is lehetünk éppen. Besétáltunk az erdőbe, körülbelül öt percig mehettünk a fák között, amikor egy mólóhoz értünk. Soha életemben nem láttam még ezt a helyet, pedig elég közel vagyunk még a városhoz.

Kevin megragadta a csuklómat, ami egy cseppet rosszul is esett, mert most... ebben a helyzetben nem kellett volna romantikusan megragadni a kezemet? Inkább nem csináltam belőle nagy ügyet, mert ha bolhából elefántot csinálok, abból nem sülhet ki semmi jó. Odavezetett a stégre, ahová egy kicsi csónak volt kikötve. Előttem szállt be, majd udvariasan rásegített a fedélzetre.

Eloldotta a csónak kötelét, és mint egy gondolában, állva evezett, én pedig vele szemben ültem.

-        Nem akarsz közben énekelni? - Kérdésemre elröhögte magát, és folytatta az evezést. Nem tudom, én pedig komolyan gondoltam...

-        Szerintem mindenki jobban jár, ha most nem kezdek el énekelni – vigyorgott.

-        Miért? Hisz a koncerten te is énekeltél...

-        Dehogy énekeltem. Én nem énekeltem soha egy fellépésen sem. Miből gondolod, hogy énekeltem?

-        Csak úgy emlékeztem – mondtam halkan, közben pedig éreztem, hogy az arcom egyre vörösebb lesz, Kevin pedig megrázta a fejét, és koncentrált tovább a vízre. Eszembe jutott, hogy összekeverhettem valaki mással. Például a RiverMakers énekesével...

Körülbelül tíz perc hallgatás után, átértünk a kis tó másik partjára, ahol megálltunk, feltűrte a gatyáját, és beleugrott a térdig érő vízbe.

-        Nem hideg? - néztem rá féltve.

-        De, hideg. Csak attól még ki kell húznom a partra. Nem hagyhatom, hogy összekoszold magad. Ez így udvarias – mosolygott.

Kihúzta a csónakot velem együtt, majd kisegített onnan. Egy kis fás részen mentünk keresztül, majd kiértünk egy óriási rétre. Jó, igazából nem volt olyan nagy, de a sok fa között, az erdő közepén, egy fákkal körbenőtt rét elég nagynak néz ki. Na meg romantikusnak.
A nap bevilágította az egész helyet, rengeteg virág borította a földet, és szinte alig látszottak a zöld fűszálak a színkavalkád között.

Pár perc bámészkodás után, mikor már körbementünk, és végigjártuk a rétet, észrevettem , hogy már a rét közepén vagyunk

Kevin leült a földre, és a kezemnél fogva engem is lehúzott. Egymással szemben ültünk, ez okozta, hogy teljesen az Alkonyatban éreztem magamat. Némán szemeztünk, és mikor már zavaromban nem tudtam nézni, elkezdtem tépkedni a virágokat. Többnyire kék virágokból csináltam egy koszorút, és azt igazgattam, amikor Kevin óvatosan kivette a kezemből. Közelebb húzódott hozzám, majd a fejemre tette. A szememmel a földet fürkésztem, közben pedig mosolyogtam. Az összes hajam előrebukott, és ő pedig az egyik oldalon megfogta, és a fülem mögé tett egy tincset a vörös lobboncomból. Az arcunk egyre közelebb kerül egymáshoz, ami azt illeti, ő tolta felém az arcát. Mikor már az orrunk hegye is összeért, lehunytam a szememet.

-        Szerintem itt álljunk meg – suttogta, és a hangsúly, amivel ezeket a szavakat mondta, úgy szíven ütött, hogy azt hittem, helyben el tudnám sírni magam.

Elhúzódtam tőle, majd megráztam a fejemet.

-        Azt hiszem, nem kellene most itt lennünk – mondta kissé szomorkásan.

-        Miért? - nyögtem ki szinte alig halhatóan.

-        Nem kellett volna aznap bejönnöd a termünkbe – csóválta a fejét. Az arca még mindig közel volt hozzám, én pedig inkább egyre jobban elhúzódtam előle. - Csak azért kezdtem el randizni veled, mert fogadtunk. És te jöttél be a terembe. Ezért kell most itt lennem. Alapesetben nem hívtalak volna sehová...

-        Te... - Mondani akartam valami csúnyát, de nem vagyok annak a híve. Nem jött ki semmiféle hang a torkomon. És hogy megkoronázzam a helyzetet, egy nagy lendítés után pofon vágtam Kevint.

A csattanásra, az eddig békésen csiripelő madarak, riadtan felszálltak a fáról. Kevin arca fájdalmasan eltorzult és körülbelül két másodperc után egy vörös folt kezdett kitűnni rajta. A kezem is elkezdett fájni, ezért azt hittem, hogy neki is valami komolyabb sérülése lett, például eltört a pofacsontja, de nem adott ki magából hangot, így nem adtam neki nagy jelentőséget. Azt hiszem, még azt is megérdemelné, ha eltört volna...

-        Most vigyél haza! - Azt hiszem ez volt a végszavam. Nem akartam többet Kevintől.

Az utunk némán és kínosan telt, én rá sem néztem, de Kevin azért még felém pillantgatott.

Már sötét volt, amikor a belvároshoz értünk, én pedig már nem bírtam ezt a közeget.

-        Itt tegyél ki – kértem monoton hangon, ő pedig hirtelen lefékezett, és megvárta, hogy kiszálljak.

-        Akkor, szia... - dadogta, de én köszönés nélkül bevágtam az ajtót és a park felé vettem az irányt.

Látom, már annyi gerinc sincs benne, hogy ellenkezzen, és haza akarjon vinni. De, végül is úgy is szükségem van arra, hogy kiszellőztessem a fejem...

Leültem a parkban, de mikor hideg hűvösebb lett, elkezdtem sétálgatni. Sokáig mentem úgy, azt sem tudván, hogy merre megyek, mikor egy olyan helyre értem, ahol még életemben nem jártam. Ismeretlen terület, ismeretlen házak. Semmiről nem tudtam bekalkulálni, hogy merre vagyok. Az utcák is sötétebbek, mint a park felé voltak, és olyan szagokat is éreztem, amik egy étterem melletti kukából sem áradnak normál esetben.

Mikor már végképp nem tudtam, merre vagyok, mint derült égből a villámcsapás jött az ötlet, kit tudnék felhívni. Apát... jobban jár mindenki, ha nem tudja meg ezt a dolgot. Anya úgyis egy besúgó, ő elmondana mindent Apának. Merrinek nincs kocsija, Christal és Spencer számát pedig semmi pénzért nem tárcsáznám újra. Azt hiszem, csak egy ember maradt... Az az ember, akiről azt hittem, soha az életben nem látom majd többet.

Beálltam egy sikátor elejébe, ahol egy bárnak a logója neonosan világított. Gyorsan kikerestem a számot, és hívni kezdtem.

-        Damien Blake – szólt bele pár csengés után.

-        Szia, Sky vagyok – mondtam remegő hangon, majd szinte pánikroham szerűen jött ki belőlem minden. - Félek, mert egyedül vagyok, és valami tök sötét környéken lyukadtam ki, ahol nincs senki, és éppen egy sikátorba húztam meg magamat, és patkányok vannak a kukában. Na meg büdös szagok terjengenek... Nem tudom, hogy juthatok haza...

-        Te most sírsz? - kérdezte egy nagy levegővétel után.

-        Nem! Vagyis lehet. Csípi a szememet a bűz...

-        Hol vagy most?

-        Valami... Retro nevű bár előtt.

-        Hallod, hogy milyen zene szól? - kérdezte.

-        Egy remix. Miért lényeges ez?

-        Mindegy – sóhajtott, és megszakadt a vonal.

Még két másodperc kellett volna ahhoz, hogy elbőgjem magam, de a bár ajtaja kivágódott, és Damien lépett ki rajta.

-        Mit keresel te itt? - kérdezte mosolyogva, és a vállamnál fogva elhúzott a mocskos faltól, majd megölelt.

-        Nem tudom!

És azt hittem, hogy nem fogom ennél jobban elsírni magam, de tévedtem. Az arcomat a vállába temettem, és éreztem, hogy nagyon jó illata van. Azt hittem, hogy pia szaga lesz, de csak egy minimális füstöt lehetett érezni rajta.

Nem tudom, miért ölelt meg, nem tudom miért jött értem, és azt végképp nem, hogy én hogyan keveredtem ide.

Ahogy folytak le a könnyeim, ő úgy szorított magához, és a hajamat simogatta. A légzésem elég zavaros volt, de egyre jobban kezdtem megnyugodni.

Miután alábbhagyott a sírásom, Damien egy kicsit eltolt magától.

-        Te nem fázol? - kérdezte, én pedig megráztam a fejemet, ezzel azt füllentve, hogy nem. Pedig csak egy rövid-ujjú fölső volt rajtam, és a nyár közeledtével még nincs olyan gatyarohasztó hőség este sem.  - Várj meg itt! - utasított, és visszaszaladt a bárba.

Az egyik kezében egy bőrdzsekivel, a másikban pedig kocsikulccsal, és egy doboz cigivel tért vissza. A fekete kabátot a hátamra terítette, a többit pedig benyomta a farzsbébe.

-        Van kedved sétálni egy kicsit ezen a félelmetes és sötét környéken? - kérdezte, és közben a kabátja zsebét átkutatva kihalászott egy csomag papírzsepit az egyik zsebből.

Némán bólintottam egyet, majd elindultunk. Út közben Damien kivette a dobozt a farzsebéből, és kihúzott belőle egy szálat, meg a gyújtót.

-        Ugye nem zavar, ha rágyújtok? - kérdezte.

-        Nem – ráztam meg a fejem, ő pedig elfordult, és meggyújtotta.

Egy játszótér felé vettük az irányt, ami homokkal volt borítva, és egy nagyon sok olyan játék volt rajta, amik még a „mi időnkben” nem voltak egy játszótéren sem.

Damien látta rajtam, hogy nem vagyok túl boldog, ezért felpattant egy rugós őzike figurára, aminek az oldalára az volt írva, hogy „hat éves korig használható”. Elkezdett előre-hátra rángatózni. Gyorsan előkaptam a telefonom, és elkezdtem fényképezni. Egy olyan pillanatot sikerült elkapnom, amikor azt imitálja, hogy rodeózik.

Már kellőképpen röhögtem, és felvidultam, amikor még rátett egy lapáttal azzal, hogy amikor túlzottan előredőlt, már nem tudtam megtartani az egyensúlyát, és előreesett. Sikerült egy bukfenccel korrigálnia az ügyetlenségét, de én már konkrétan a a homokban feküdtem és ott nevettem.

Amikor mindketten egymás mellett feküdtünk, és röhögtünk, a járókelők nagyon megbámultak minket. Ő felkelt a földről, majd felsegített, de olyan lendülettel rántott fel, hogy nekidőltem a mellkasának, mint a filmekben.

Nem nagyon akart ellökni magától, és valamilyen szinten nekem is megnyugtató volt, hogy ott van. Óvatosan felnéztem, és az ő feje is le volt hajtva. Nem tudtam mit kellene tennem egy ilyen helyzetben, soha nem volt még ilyen. Damien pedig olyan... más mint én. Az meg már csak a hab lenne a tortán, ha ő is visszautasítana. Egy nap ketten...

Az érzések kavarogtak bennem, és az a pár másodperc, valahogy óráknak hatott. Ez a másság valahogy olyan vonzó. Mintha fel akarnád fedezni az ismeretlent.

Az arca egyre jobban közeledett, én pedig kissé a lábujjamra álltam. Damien félmosolyra húzta a száját, ahogy észrevette, én is megemelkedtem. Becsuktam a szememet, és már az arcomon éreztem a leheletét. Az egyik kezét a vállamra helyezte, a másikkal pedig az államat emelte meg. Kicsit megremegett a lábam, de jó volt érezni, hogy közben ő megtart.

Perceknek éreztem azt, amíg közelített felém, az idő mintha tényleg lelassult volna. A szája éppen hozzáért az enyémhez, és éreztem, hogy puha ajkai vannak.

Hirtelen egy óriási nyikorgást hallottam, utána pedig valami őrült dobolást. Olyan hirtelen jött a zene, hogy hátraugrottam, ő pedig elégedetlenül vette elő a mobilt a zsebéből.

-        Bocsi, ezt fel kell vennem – mondta. - Remélem valami nagyon fontosat akarsz mondani!

Elfordult, és egy kicsit távolabb ment tőlem, úgy folytatta a beszélgetést. Kicsit később már csak káromkodást hallottam, én pedig közben vigyorogtam, mint a tejbe tök. Azt mondta, hogy „remélem valami fontosat akarsz mondani”. Ez azt jelenti, hogy „valami fontosabbat, mint én”?

Két perc múlva visszatért, közben pedig láttam, hogy kikapcsolja a telefonját.

-      Sajnálom, csak az a nyomorult haverom hívott, hogy miért hagytam ott szó nélkül a buliban.

-      Gondolom a lányok nagyon sírnak, amiért eljöttél, nem? – húztam fel az egyik szemöldökömet.

-      Sírhatnak… Nekem mindegy! Amúgy is, ha bulizni megyünk, csak Perec csajozik.

-      Milyen perec?

-      Sajtos – vigyorgott. – Amúgy a srác rendes neve Percy. Ez csak a beceneve.

-      Ja, értem. Érdekes egy becenév… A lányok viccesnek találják, ha odamegy hozzájuk ez a bizonyos Percy, és bemutatkozik, hogy „hé, lányok, Perec vagyok”..? – utánoztam mély hangon egy fiút.

-      Általában be szokott jönni. Azt hiszem nekem is kell valami hasonló név – kacsintott.

-      Miért nem szoktál csajozni? Talán félsz, hogy elítélnek? Pedig nagyon nagy előnnyel indíthatnál minden kis rajongótoknál. Mindenki beléd zúg, ha meghallgatja a zenéiteket.

-      Na, veled is ez történt? – kapta fel rögtön a fejét.

Zavaromban lehajtottam a fejemet, és valami ütőset akartam kitalálni.

-      Nem mehetnénk valamerre? –prüszköltem. Hirtelen csak ennyit tudtam kiadni magamból.

-      De, mehetünk. – Láttam az arcán, hogy elégedett magával, meg azzal, hogy ezt éri el nálam. Igen, képes zavarba hozni… Ez egy rossz tulajdonsága.

Elindultunk a kocsija felé. Egy nagy fekete terepjárója volt, ami még jól is nézett ki. Nem értek a kocsikhoz, ezért ránézésre nem tudtam megmondani, hogy milyen fajta, csak úgy, hogy az elejét láttam, rajta volt a BMW logó.

Kinyitotta nekem az ajtót, megvárta amíg elhelyezkedek, bezárta az ajtót, és csak akkor ment az ő oldalára, a vezetőüléshez.

Elég gyorsan vezetett, de valamiért nem féltem mellette ülni. Nem úgy hatott, mintha menőzésből akarna gyorsan vezetni, hanem megszokásból. Vannak olyanok, akik alapból száguldoznak mindenfelé, és nem csak azért, mert beült melléjük egy csaj a kocsiba…

Hazanavigáltam, és éjfélre otthon is lettünk. Valahogy nem tudott érdekelni, hogy későn érek haza. Lassan tizennyolc leszek, miért nem engednek el úgy, hogy „majd itthon leszek”. Az én koromban már mindenki részegen fetrengene hajnali négyig. Én pedig érjek haza éjfél előtt? Szerintem ez így nem rendszer.

Kiszállt velem, és elkísért az ajtóig.

-      A játszóteres esetért.. bocsi. Nem fog még egyszer megtörténni, ígérem.

-      Reméltem is.. – vigyorogtam, és közben a kulcsaimmal babráltam.

-      Zavarban vagy – jelentette ki.

-      Miért lennék zavarban? – forgattam a szemeimet.

-      Nem találod a kulcsodat.

-      De mindjárt meglesz – mondtam, és tényleg elkezdtem keresni a lakáskulcsot.

-      Nem négyzet alakú az?

-      Honnan tudtad? – meredtem rá.

-      Mindig az a lakáskulcsa az embernek, amelyik másabb, mint a többi. Nem tudtad?

-      Nem, de köszi.. És akkor.. ööö.. Szia – intettem mosolyogva, és az ajtó felé vettem az irányt.

-      Meg sem ölelsz? – kérdezte nevetve, majd gyorsan visszafordultam, és megöleltem.

Szívesen maradtam volna a karjai között még egy jó pár percig, óráig, de inkább elhúzódtam tőle, és megvillantottam a legszebb mosolyomat.

-      Akkor, szia. – Odahajolt, és nyomott egy puszit a homlokomra. – Álmodj szépeket.

Meg lesz, gondoltam, és elindultam a ház irányába.

Amikor beértem, halkan levettem a cipőmet, felkapcsoltam a villanyt, és Apa a karosszékében ült, velem szemben. Szigorú, de álmos tekintettel méregetett, én pedig visszaléptem kettőt.

-      Szia, Apa. Mi újság? – vigyorogtam, pont, mint egy kisangyal.

-      Hol voltál?

-      Kevinnel – vágtam rá kapásból.

-      Jajj, miért nem hívtad be? – Az arcvonásai rögtön megváltoztak, boldog lett, és rögtön felpattant.

-      Á, már elment – legyintettem. – Így is rosszul érezte magát, hogy ilyen későn hoz haza…

Nem hazudtam, csak füllentettem. Ez megtehetem! Hisz így körülbelül öt perc bájcsevej után fel is mehettem a szobámba, ahol több-kevesebb sikerrel tudtam is aludni. Inkább kevesebbel… Pontosabban fülig ért a szám, és nem tudtam másra gondolni, mint, hogy: Damien, Damien, Damien…