4. fejezet

Nos, egy nagyon-nagyon(-nagyon-...stb) hosszú idő után meghoztuk ezt a részt is... Igen, tudjuk, ez egy óriási késés, és félünk is, hogy elvesztettük az eddigi olvasóinkat :'( Azért bízunk benne, hogy ennyi idő után is kíváncsiak lesztek a folytatásra, mivel most beleadtuk a szívünket lelkünket.:) 

És szerintünk most kezdődik el a történet úgy igazán :)

Üdvözlettel: Reneé May és F.

4. fejezet

Egy nagy zajra lettem figyelmes, így a szemem felpattant. A hang az utcáról szűrődött fel, a nyitott ablakomon keresztül. A függönyeim nem voltak elhúzva, ezért a szobám teljesen világos volt. Körülbelül kilenc órának saccoltam.

Olyan furcsa álmom volt… Volt benne egy énekes, meg Kevin is. Kevinnel randiztam, és utána a koncerten pedig kaptam egy aláírást az énekestől, aki mellesleg nagyon aranyos volt. Olyan valóságos volt az egész. Ahogy megfogta a csuklóm, és odafirkált valamit…

Végighúztam a tenyeremet az alkaromon, majd rápillantottam. Az aláírás ott volt, alatta pedig a telefonszám.

-      Ne, ez megtörtént… - fújtattam egyet, majd inkább visszadőltem az ágyba, és végiggondoltam még egyszer.

Amikor egyedül elindultam haza, akkor tanulmányoztam át a karomat. A telefonszámot nem értettem, hogy miért írta oda, de kedves volt tőle. Gondolkoztam rajta, hogy heccből felhívjam, de úgysem a saját száma… Miért adta volna meg? Mivel bunkó voltam vele, és ez a „jutalmam”.

Kómásan kiszálltam az ágyból, és megpróbáltam eljutni a fürdőszobáig. Le kellett mosnom magamról a nyomokat, mert nem akartam emlékezni a koncertre. Akkor mondta el azt a borzalmas történetet, amit nem tudok kiverni a fejemből. Mellesleg lehet, hogy arról is hazudott. Nem tudom elhinni, hogy egy ilyen híres ember ilyen rossz dolgokat éljen át. Az ilyen srácok általában egész életükben a kisujjukat sem mozdították meg, és megtörtént a csoda, felfedezték őket, és híresek, na meg persze gazdagok lettek. És ez olyan igazságtalanság.

Beálltam a forró víz alá, és jól átdörzsöltem az egész kezemet, addig, amíg félig le nem jött az írás, de mivel alkoholos filccel volt rábiggyesztve, rájöttem, hogy nem is fog letörlődni onnan egy darabig.

Biztos a sors akarja úgy, hogy ezt a telefonszámot megtartsam… Hogy is ne. Éppen ezért írtam fel egy papírra, mert ha tényleg az a sorsom, hogy azt a telefonszámot felhívjam, akkor nem szabad elveszítenem... Hogy lehetek ennyire hülye? Minek kell megtartanom a telefonszámát?

Az íróasztalomnál ültem, a tollat a fához ütögettem idegességemben, majd megfogtam a papírfecnit, és a fiókom legmélyére dobtam. Úgysem kell majd. Nincs szükségem a számára...

Alig telt el tíz perc, mikor a telefonom csörögni kezdett. Kevin nevét írta ki, így habozás nélkül felvettem, és beleköszöntem.

-        Szia. Tegnap beszélni akartam veled, hogy ma gyere el velem valahová, de olyan gyorsan elmentél, hogy már nem is tudtam tőled elköszönni. Volt valami baj?

-        Nem, semmi gond nem volt... - füllentettem, mert rögtön az alkaromra pillantottam, és természetesen zavarba jöttem.

-        Akkor jó. Na, ez esetben eljössz ma velem sétálni? - kérdezte aranyos hangon.

-        Aha, persze – bólogattam hevesen, pedig tudtam, hogy nem látja a boldog reakciómat. Hát, jobb is, hogy nem látta.

-        Akkor... jó, ha ötre érted megyek?

-        Igen, persze – egyeztem bele, majd egy nagyon rövidre fogott búcsú után letettük.

Levánszorogtam a konyhába, és szomorúan vetem észre, hogy egyedül vagyok. Nem tudtam mit csinálni, mivel még csak tizenegy óra volt. Minek készüljek el, ha még van hat órám?

Levágtam magam a kanapéra, lefeküdtem fejjel lefelé, a lábamat feldobtam a háttámlára, és elkezdtem kapcsolgatni a tévét.

Fél óráig csináltam ezt, aztán Anya robbant be az ajtón, teljesen felpakolva.

-        Hasznosítanád magad egy kicsit? - kérdezte Anya parancsszerűen, amiért csak bámultam rá.

Rögtön felpattantam, és egy kis szédüléses kóválygás után odapattantam Anyához, és elvettem tőle a cuccait.

Az, az öt és fél óra, amit még eltöltöttem, unalmasan, és hosszan telt, de mindent túl lehet élni. Ezt is kibírtam, ahogy eddig minden mást. És körülbelül egy órával a találkozó előtt meg is próbáltam eldönteni, hogy mit is vegyek fel.

Amikor egy óra múltán sem lettem egészen kész az öltözékemmel, Anya felordított az előszobából, hogy „itt van Kevin”. Nagyon „boldog” voltam, mivel még a sminkemre és a hajamra nem jutott időm. Villámgyorsasággal feldobtam magamra egy nagyon minimális sminket, a hajamat pedig kiengedve hagytam.

Miközben a lépcsőn rohantam le, átfutott az agyamon az összes bocsánatkérési mód, amit mondhattam volna, de amikor leértem, ezek helyett csak ez halk „sziát” tudtam kinyögni.

Anyától nem volt olyan nagy dolog elköszönni, ő mindig hamarabb elengedett otthonról, mint Apa. Ha ő lett volna otthon, akkor valószínűleg kicsit több ideig maradtunk volna annak ellenére is, hogy őt még valamilyen szinten kedveli is.

Kevinnek egy kis kocsija van, azzal jött értem, és már éreztem is, hogy kár volt megjegyeznem, mennyire „cuki” a kocsija, mert egész úton azt taglalta, hogy „egy férfi autója nem lehet cuki, ne mondjam többé ezt a szót”. Hát, rendben, inkább hallgattam.

Megálltunk egy hatalmas, kidőlt fánál, és otthagytuk a kocsit, mert Kevin azt mondta, ide vakon is visszatalálna. Valójában fogalmam sem volt, hol is lehetünk éppen. Besétáltunk az erdőbe, körülbelül öt percig mehettünk a fák között, amikor egy mólóhoz értünk. Soha életemben nem láttam még ezt a helyet, pedig elég közel vagyunk még a városhoz.

Kevin megragadta a csuklómat, ami egy cseppet rosszul is esett, mert most... ebben a helyzetben nem kellett volna romantikusan megragadni a kezemet? Inkább nem csináltam belőle nagy ügyet, mert ha bolhából elefántot csinálok, abból nem sülhet ki semmi jó. Odavezetett a stégre, ahová egy kicsi csónak volt kikötve. Előttem szállt be, majd udvariasan rásegített a fedélzetre.

Eloldotta a csónak kötelét, és mint egy gondolában, állva evezett, én pedig vele szemben ültem.

-        Nem akarsz közben énekelni? - Kérdésemre elröhögte magát, és folytatta az evezést. Nem tudom, én pedig komolyan gondoltam...

-        Szerintem mindenki jobban jár, ha most nem kezdek el énekelni – vigyorgott.

-        Miért? Hisz a koncerten te is énekeltél...

-        Dehogy énekeltem. Én nem énekeltem soha egy fellépésen sem. Miből gondolod, hogy énekeltem?

-        Csak úgy emlékeztem – mondtam halkan, közben pedig éreztem, hogy az arcom egyre vörösebb lesz, Kevin pedig megrázta a fejét, és koncentrált tovább a vízre. Eszembe jutott, hogy összekeverhettem valaki mással. Például a RiverMakers énekesével...

Körülbelül tíz perc hallgatás után, átértünk a kis tó másik partjára, ahol megálltunk, feltűrte a gatyáját, és beleugrott a térdig érő vízbe.

-        Nem hideg? - néztem rá féltve.

-        De, hideg. Csak attól még ki kell húznom a partra. Nem hagyhatom, hogy összekoszold magad. Ez így udvarias – mosolygott.

Kihúzta a csónakot velem együtt, majd kisegített onnan. Egy kis fás részen mentünk keresztül, majd kiértünk egy óriási rétre. Jó, igazából nem volt olyan nagy, de a sok fa között, az erdő közepén, egy fákkal körbenőtt rét elég nagynak néz ki. Na meg romantikusnak.
A nap bevilágította az egész helyet, rengeteg virág borította a földet, és szinte alig látszottak a zöld fűszálak a színkavalkád között.

Pár perc bámészkodás után, mikor már körbementünk, és végigjártuk a rétet, észrevettem , hogy már a rét közepén vagyunk

Kevin leült a földre, és a kezemnél fogva engem is lehúzott. Egymással szemben ültünk, ez okozta, hogy teljesen az Alkonyatban éreztem magamat. Némán szemeztünk, és mikor már zavaromban nem tudtam nézni, elkezdtem tépkedni a virágokat. Többnyire kék virágokból csináltam egy koszorút, és azt igazgattam, amikor Kevin óvatosan kivette a kezemből. Közelebb húzódott hozzám, majd a fejemre tette. A szememmel a földet fürkésztem, közben pedig mosolyogtam. Az összes hajam előrebukott, és ő pedig az egyik oldalon megfogta, és a fülem mögé tett egy tincset a vörös lobboncomból. Az arcunk egyre közelebb kerül egymáshoz, ami azt illeti, ő tolta felém az arcát. Mikor már az orrunk hegye is összeért, lehunytam a szememet.

-        Szerintem itt álljunk meg – suttogta, és a hangsúly, amivel ezeket a szavakat mondta, úgy szíven ütött, hogy azt hittem, helyben el tudnám sírni magam.

Elhúzódtam tőle, majd megráztam a fejemet.

-        Azt hiszem, nem kellene most itt lennünk – mondta kissé szomorkásan.

-        Miért? - nyögtem ki szinte alig halhatóan.

-        Nem kellett volna aznap bejönnöd a termünkbe – csóválta a fejét. Az arca még mindig közel volt hozzám, én pedig inkább egyre jobban elhúzódtam előle. - Csak azért kezdtem el randizni veled, mert fogadtunk. És te jöttél be a terembe. Ezért kell most itt lennem. Alapesetben nem hívtalak volna sehová...

-        Te... - Mondani akartam valami csúnyát, de nem vagyok annak a híve. Nem jött ki semmiféle hang a torkomon. És hogy megkoronázzam a helyzetet, egy nagy lendítés után pofon vágtam Kevint.

A csattanásra, az eddig békésen csiripelő madarak, riadtan felszálltak a fáról. Kevin arca fájdalmasan eltorzult és körülbelül két másodperc után egy vörös folt kezdett kitűnni rajta. A kezem is elkezdett fájni, ezért azt hittem, hogy neki is valami komolyabb sérülése lett, például eltört a pofacsontja, de nem adott ki magából hangot, így nem adtam neki nagy jelentőséget. Azt hiszem, még azt is megérdemelné, ha eltört volna...

-        Most vigyél haza! - Azt hiszem ez volt a végszavam. Nem akartam többet Kevintől.

Az utunk némán és kínosan telt, én rá sem néztem, de Kevin azért még felém pillantgatott.

Már sötét volt, amikor a belvároshoz értünk, én pedig már nem bírtam ezt a közeget.

-        Itt tegyél ki – kértem monoton hangon, ő pedig hirtelen lefékezett, és megvárta, hogy kiszálljak.

-        Akkor, szia... - dadogta, de én köszönés nélkül bevágtam az ajtót és a park felé vettem az irányt.

Látom, már annyi gerinc sincs benne, hogy ellenkezzen, és haza akarjon vinni. De, végül is úgy is szükségem van arra, hogy kiszellőztessem a fejem...

Leültem a parkban, de mikor hideg hűvösebb lett, elkezdtem sétálgatni. Sokáig mentem úgy, azt sem tudván, hogy merre megyek, mikor egy olyan helyre értem, ahol még életemben nem jártam. Ismeretlen terület, ismeretlen házak. Semmiről nem tudtam bekalkulálni, hogy merre vagyok. Az utcák is sötétebbek, mint a park felé voltak, és olyan szagokat is éreztem, amik egy étterem melletti kukából sem áradnak normál esetben.

Mikor már végképp nem tudtam, merre vagyok, mint derült égből a villámcsapás jött az ötlet, kit tudnék felhívni. Apát... jobban jár mindenki, ha nem tudja meg ezt a dolgot. Anya úgyis egy besúgó, ő elmondana mindent Apának. Merrinek nincs kocsija, Christal és Spencer számát pedig semmi pénzért nem tárcsáznám újra. Azt hiszem, csak egy ember maradt... Az az ember, akiről azt hittem, soha az életben nem látom majd többet.

Beálltam egy sikátor elejébe, ahol egy bárnak a logója neonosan világított. Gyorsan kikerestem a számot, és hívni kezdtem.

-        Damien Blake – szólt bele pár csengés után.

-        Szia, Sky vagyok – mondtam remegő hangon, majd szinte pánikroham szerűen jött ki belőlem minden. - Félek, mert egyedül vagyok, és valami tök sötét környéken lyukadtam ki, ahol nincs senki, és éppen egy sikátorba húztam meg magamat, és patkányok vannak a kukában. Na meg büdös szagok terjengenek... Nem tudom, hogy juthatok haza...

-        Te most sírsz? - kérdezte egy nagy levegővétel után.

-        Nem! Vagyis lehet. Csípi a szememet a bűz...

-        Hol vagy most?

-        Valami... Retro nevű bár előtt.

-        Hallod, hogy milyen zene szól? - kérdezte.

-        Egy remix. Miért lényeges ez?

-        Mindegy – sóhajtott, és megszakadt a vonal.

Még két másodperc kellett volna ahhoz, hogy elbőgjem magam, de a bár ajtaja kivágódott, és Damien lépett ki rajta.

-        Mit keresel te itt? - kérdezte mosolyogva, és a vállamnál fogva elhúzott a mocskos faltól, majd megölelt.

-        Nem tudom!

És azt hittem, hogy nem fogom ennél jobban elsírni magam, de tévedtem. Az arcomat a vállába temettem, és éreztem, hogy nagyon jó illata van. Azt hittem, hogy pia szaga lesz, de csak egy minimális füstöt lehetett érezni rajta.

Nem tudom, miért ölelt meg, nem tudom miért jött értem, és azt végképp nem, hogy én hogyan keveredtem ide.

Ahogy folytak le a könnyeim, ő úgy szorított magához, és a hajamat simogatta. A légzésem elég zavaros volt, de egyre jobban kezdtem megnyugodni.

Miután alábbhagyott a sírásom, Damien egy kicsit eltolt magától.

-        Te nem fázol? - kérdezte, én pedig megráztam a fejemet, ezzel azt füllentve, hogy nem. Pedig csak egy rövid-ujjú fölső volt rajtam, és a nyár közeledtével még nincs olyan gatyarohasztó hőség este sem.  - Várj meg itt! - utasított, és visszaszaladt a bárba.

Az egyik kezében egy bőrdzsekivel, a másikban pedig kocsikulccsal, és egy doboz cigivel tért vissza. A fekete kabátot a hátamra terítette, a többit pedig benyomta a farzsbébe.

-        Van kedved sétálni egy kicsit ezen a félelmetes és sötét környéken? - kérdezte, és közben a kabátja zsebét átkutatva kihalászott egy csomag papírzsepit az egyik zsebből.

Némán bólintottam egyet, majd elindultunk. Út közben Damien kivette a dobozt a farzsebéből, és kihúzott belőle egy szálat, meg a gyújtót.

-        Ugye nem zavar, ha rágyújtok? - kérdezte.

-        Nem – ráztam meg a fejem, ő pedig elfordult, és meggyújtotta.

Egy játszótér felé vettük az irányt, ami homokkal volt borítva, és egy nagyon sok olyan játék volt rajta, amik még a „mi időnkben” nem voltak egy játszótéren sem.

Damien látta rajtam, hogy nem vagyok túl boldog, ezért felpattant egy rugós őzike figurára, aminek az oldalára az volt írva, hogy „hat éves korig használható”. Elkezdett előre-hátra rángatózni. Gyorsan előkaptam a telefonom, és elkezdtem fényképezni. Egy olyan pillanatot sikerült elkapnom, amikor azt imitálja, hogy rodeózik.

Már kellőképpen röhögtem, és felvidultam, amikor még rátett egy lapáttal azzal, hogy amikor túlzottan előredőlt, már nem tudtam megtartani az egyensúlyát, és előreesett. Sikerült egy bukfenccel korrigálnia az ügyetlenségét, de én már konkrétan a a homokban feküdtem és ott nevettem.

Amikor mindketten egymás mellett feküdtünk, és röhögtünk, a járókelők nagyon megbámultak minket. Ő felkelt a földről, majd felsegített, de olyan lendülettel rántott fel, hogy nekidőltem a mellkasának, mint a filmekben.

Nem nagyon akart ellökni magától, és valamilyen szinten nekem is megnyugtató volt, hogy ott van. Óvatosan felnéztem, és az ő feje is le volt hajtva. Nem tudtam mit kellene tennem egy ilyen helyzetben, soha nem volt még ilyen. Damien pedig olyan... más mint én. Az meg már csak a hab lenne a tortán, ha ő is visszautasítana. Egy nap ketten...

Az érzések kavarogtak bennem, és az a pár másodperc, valahogy óráknak hatott. Ez a másság valahogy olyan vonzó. Mintha fel akarnád fedezni az ismeretlent.

Az arca egyre jobban közeledett, én pedig kissé a lábujjamra álltam. Damien félmosolyra húzta a száját, ahogy észrevette, én is megemelkedtem. Becsuktam a szememet, és már az arcomon éreztem a leheletét. Az egyik kezét a vállamra helyezte, a másikkal pedig az államat emelte meg. Kicsit megremegett a lábam, de jó volt érezni, hogy közben ő megtart.

Perceknek éreztem azt, amíg közelített felém, az idő mintha tényleg lelassult volna. A szája éppen hozzáért az enyémhez, és éreztem, hogy puha ajkai vannak.

Hirtelen egy óriási nyikorgást hallottam, utána pedig valami őrült dobolást. Olyan hirtelen jött a zene, hogy hátraugrottam, ő pedig elégedetlenül vette elő a mobilt a zsebéből.

-        Bocsi, ezt fel kell vennem – mondta. - Remélem valami nagyon fontosat akarsz mondani!

Elfordult, és egy kicsit távolabb ment tőlem, úgy folytatta a beszélgetést. Kicsit később már csak káromkodást hallottam, én pedig közben vigyorogtam, mint a tejbe tök. Azt mondta, hogy „remélem valami fontosat akarsz mondani”. Ez azt jelenti, hogy „valami fontosabbat, mint én”?

Két perc múlva visszatért, közben pedig láttam, hogy kikapcsolja a telefonját.

-      Sajnálom, csak az a nyomorult haverom hívott, hogy miért hagytam ott szó nélkül a buliban.

-      Gondolom a lányok nagyon sírnak, amiért eljöttél, nem? – húztam fel az egyik szemöldökömet.

-      Sírhatnak… Nekem mindegy! Amúgy is, ha bulizni megyünk, csak Perec csajozik.

-      Milyen perec?

-      Sajtos – vigyorgott. – Amúgy a srác rendes neve Percy. Ez csak a beceneve.

-      Ja, értem. Érdekes egy becenév… A lányok viccesnek találják, ha odamegy hozzájuk ez a bizonyos Percy, és bemutatkozik, hogy „hé, lányok, Perec vagyok”..? – utánoztam mély hangon egy fiút.

-      Általában be szokott jönni. Azt hiszem nekem is kell valami hasonló név – kacsintott.

-      Miért nem szoktál csajozni? Talán félsz, hogy elítélnek? Pedig nagyon nagy előnnyel indíthatnál minden kis rajongótoknál. Mindenki beléd zúg, ha meghallgatja a zenéiteket.

-      Na, veled is ez történt? – kapta fel rögtön a fejét.

Zavaromban lehajtottam a fejemet, és valami ütőset akartam kitalálni.

-      Nem mehetnénk valamerre? –prüszköltem. Hirtelen csak ennyit tudtam kiadni magamból.

-      De, mehetünk. – Láttam az arcán, hogy elégedett magával, meg azzal, hogy ezt éri el nálam. Igen, képes zavarba hozni… Ez egy rossz tulajdonsága.

Elindultunk a kocsija felé. Egy nagy fekete terepjárója volt, ami még jól is nézett ki. Nem értek a kocsikhoz, ezért ránézésre nem tudtam megmondani, hogy milyen fajta, csak úgy, hogy az elejét láttam, rajta volt a BMW logó.

Kinyitotta nekem az ajtót, megvárta amíg elhelyezkedek, bezárta az ajtót, és csak akkor ment az ő oldalára, a vezetőüléshez.

Elég gyorsan vezetett, de valamiért nem féltem mellette ülni. Nem úgy hatott, mintha menőzésből akarna gyorsan vezetni, hanem megszokásból. Vannak olyanok, akik alapból száguldoznak mindenfelé, és nem csak azért, mert beült melléjük egy csaj a kocsiba…

Hazanavigáltam, és éjfélre otthon is lettünk. Valahogy nem tudott érdekelni, hogy későn érek haza. Lassan tizennyolc leszek, miért nem engednek el úgy, hogy „majd itthon leszek”. Az én koromban már mindenki részegen fetrengene hajnali négyig. Én pedig érjek haza éjfél előtt? Szerintem ez így nem rendszer.

Kiszállt velem, és elkísért az ajtóig.

-      A játszóteres esetért.. bocsi. Nem fog még egyszer megtörténni, ígérem.

-      Reméltem is.. – vigyorogtam, és közben a kulcsaimmal babráltam.

-      Zavarban vagy – jelentette ki.

-      Miért lennék zavarban? – forgattam a szemeimet.

-      Nem találod a kulcsodat.

-      De mindjárt meglesz – mondtam, és tényleg elkezdtem keresni a lakáskulcsot.

-      Nem négyzet alakú az?

-      Honnan tudtad? – meredtem rá.

-      Mindig az a lakáskulcsa az embernek, amelyik másabb, mint a többi. Nem tudtad?

-      Nem, de köszi.. És akkor.. ööö.. Szia – intettem mosolyogva, és az ajtó felé vettem az irányt.

-      Meg sem ölelsz? – kérdezte nevetve, majd gyorsan visszafordultam, és megöleltem.

Szívesen maradtam volna a karjai között még egy jó pár percig, óráig, de inkább elhúzódtam tőle, és megvillantottam a legszebb mosolyomat.

-      Akkor, szia. – Odahajolt, és nyomott egy puszit a homlokomra. – Álmodj szépeket.

Meg lesz, gondoltam, és elindultam a ház irányába.

Amikor beértem, halkan levettem a cipőmet, felkapcsoltam a villanyt, és Apa a karosszékében ült, velem szemben. Szigorú, de álmos tekintettel méregetett, én pedig visszaléptem kettőt.

-      Szia, Apa. Mi újság? – vigyorogtam, pont, mint egy kisangyal.

-      Hol voltál?

-      Kevinnel – vágtam rá kapásból.

-      Jajj, miért nem hívtad be? – Az arcvonásai rögtön megváltoztak, boldog lett, és rögtön felpattant.

-      Á, már elment – legyintettem. – Így is rosszul érezte magát, hogy ilyen későn hoz haza…

Nem hazudtam, csak füllentettem. Ez megtehetem! Hisz így körülbelül öt perc bájcsevej után fel is mehettem a szobámba, ahol több-kevesebb sikerrel tudtam is aludni. Inkább kevesebbel… Pontosabban fülig ért a szám, és nem tudtam másra gondolni, mint, hogy: Damien, Damien, Damien…

Sziasztok!

Sajnáljuk, hogy eddig még nem írtuk meg a következő részt, de eddig nem nagyon volt időnk leülni és megírni.... Nem tudom megmondni, hogy mikor jön a következő rész, de kitartás és még egyszer
SAJNÁLJUK!!!!! :'((

Reneé

3. fejezet

Nos, itt van a 3.fejezet, mint látjátok, úgyhogy nagyon remélem, hogy tetszeni fog (:

!!!És nagyon megköszönném, hogyha leírnátok, mi a véleményetek a fejlécről!!! :3

Na meg persze a részről :D

Jó olvasást :)

3. fejezet

„Vajon mikor fog elhívni a következő randira?” Ez volt az a kérdés, ami nagyon sokszor feltevődött a fejemben. Nem volt elég, hogy így még idegesebb lettem, de feltehetőleg még az idő is kissé lelassult. A csütörtöki bandamegbeszélésük pedig nagyon lassan jött, pedig az a következő alkalom, hogy kettesben tudjak lenni Kevinnel.

Merri és én ugyan annyira fel voltunk pörögve a csütörtök miatt. Ő az álma beteljesítését emlegette, én pedig a Kevin ügy miatt olvadoztam.

De végre eljött a csütörtök. Merrivel izgatottak voltunk egész nap, alig tudtunk megmaradni az órákon. És végül eltelt a hét tanítási óra, Kevin pedig a parkolóban várt minket.

-        Na végre... – elégedetlenkedett a sofőrünk. – Ha miattatok fogjuk lekésni az egészet, akkor... mindegy – mosolyodott el a mondat végére. Ez azt jelenti, hogy nem tenne semmit?

-        Sziasztok! Merri vagyok – vigyorgott mellettem a barátnőm.

-        A bemutatkozást majd a kocsiban elintézitek, jó?

-        Jól van már – dünnyögte vöröske.

Beszálltunk a kocsiba, Kevin vezetett, mellette egy srác, Merri és én a hátsó ülés két szélén, közöttünk Ian, az egyik basszusgitáros, aki történetesen nagyon szeret magáról beszélni, és végül mögöttünk, a csomagtartóban Jason utazott. A bemutatkozást csak az anyósülésen lévő fiúval nem tudtuk le, mivel annyira koncentrált valamire, hogy inkább nem zavartuk...

-        Megvártok itt? – kérdezte Kevin, közben pedig láttam, hogy Merri ellenkezne, de inkább nem tette, és bólintott egyet.

Megvártam, hogy a fiúk bemenjenek, és akkor kérdeztem meg, hogy miért tette, ha egyszer már találkozni akar a nagy Damiennel.

-        Hát, mert az olyan feltűnő lenne, és szerintem tuti, hogy azt hinnék, valamelyikükre rá akarunk mászni...

-        Mert nem így van?

-        De, csak nem akarok leégni, meg semmi ilyesmi... – motyogta, majd nekitámaszkodott a kocsinak.

-        Akkor majd látod szombaton, a koncerten – simítottam végig a karját.

Egy darabig némán álltunk, majd Merri törte meg a csendet.

-        Mindjárt jövök, csak beugrok egy boltba... Hozzak neked kávét? – kérdezte

-        Légyszi – mosolyogtam rá, majd visszadőltem a kocsira.

Vártam, unatkoztam, és amikor már ott fogok meghalni, akkor láttam, hogy nyílik annak az irodának az ajtaja, ahová Kevinék bementek. Először azt hittem, hogy mindenki egyszerre ki fog jönni, aztán mikor megláttam a barna hajat, megörültem, mert úgy gondoltam, csak Kevin jött ki. De aztán az illető felemelte a fejét, és egyenesen rám nézett. Damien Blake, akiről végighallgattam Merri áradozásait... Csak ez kellett. Miért nem mentem a drága barátnőmmel? Miért pont én vagyok itt?

Damien mosolyogva közelített meg, de szerintem észrevette a gyilkoló pillantásomat, és kissé lelassította a lépteit.

-        Hello – vigyorgott. – A srácokra vársz?

-        Igen – szűrtem ki a választ a fogaim közül. Ennyire még az életemben nem irritált senki, esküszöm.

-        Nem gáz egy kicsit, hogy egyedül vagy négy sráccal? – vonogatta fel a szemöldökét.

-        Nem vagyok egyedül...

-        Ja, tényleg, bocsi! Neked nem is köszöntem, Láthatatlan hölgy...

-         Viccesnek érzed magad? – néztem mélyen a kék szemeibe. A szemei szépek... de csak a szemei! – Ki mondta, hogy itt van a másik ember.

-        Gondoltam feloldom kicsit a hangulatot, de úgy tűnik itt minden jéggé fagyott...

Elővett a zsebéből egy szál cigit, meg egy öngyújtót, és ott mellettem rágyújtott. Meg sem kérdezte, hogy zavar-e a füst. Bár gondolom, annyira érdekli, hogy mi van velem, mint amennyire én szeretem...

-        Kevinék mikor jönnek ki?

-        Majd. Miért érdekel? – mosolygott pimaszul.

-        Mert el akarok menni erről a nyomorult helyről. Akármi jobb ennél a helynél.

-        Pedig a környéken lesz a koncert is. Úgy tudom, hogy jöttök.

-        A zenéért jövünk...

-        Ezzel most biztos csak imponálni akarsz nekem – vágta rá egyből, de én erre csak felröhögtem.

-        Annyira érdekel, hogy mit gondolsz rólam... – mondtam szarkasztikusan.

Még soha senkivel nem beszéltem így... Mármint ilyen bunkón... Azonnal megérdemeltem volna egy nagy pofont, amit Damien nem adott meg nekem. Jogos, én sem pofoztam volna meg, mert nem is ismerem...

-        Jól van, akkor lépek is – mondta, de mielőtt még elindult volna az arcomba fújta a füstöt, és csak azután fordult vissza az iroda felé.

Alig telt el egy perc Damien drámai távozása után, amikor Merri megérkezett.

-        Fúj, mi ez a füstszag? – kérdezte, majd diszkréten körbeszaglászott engem.

-        A drága rock sztár álmod... – fújtattam, majd megfogtam egy tincs hajamat, és megszagoltam, hogy mennyire érezni a füstszagot. Ami azt illeti, félek, hogy Apa észre fogja e venni.

-        Mi? Ki? Hol? – tört ki hisztérikusan Merri.

-        Damien, a híres RiverMakers énekese, akit imádsz, és össze akarsz házasodni vele. Na, Ő – feleltem.

-        Nem lehet! Ő biztos, hogy nem cigizik, vagy ha cigizik is, akkor sem fújná rád a füstöt! Ő nem ilyen!

-        Merri – mosolyogtam erőltetetten. – Nem is ismered ezt a félnótást. Honnan tudod, hogy egyáltalán milyen?

-        Majd meglátjuk, hogy tévedsz – mosolygott gúnyosan, de én inkább nem is foglalkoztam vele.

Szinte az egész idő alatt csöndben támasztottuk a kocsit, csak néha elégedetlenül fújtattunk egyet, amíg a többiek oda nem értek hozzánk.

-        Mi a baj? – nézett ránk Ian.

-        Semmi – vágtuk rá egyszerre. Úgy tűnik, hogy ez nem a legjobb nap a barátságunk során, sőt, talán a legrosszabb. Őszintén remélem, hogy ennél rosszabb nem lesz.

-        Akkor jó – nyújtotta el a végét, majd távolságtartóan hátralépett egyet, nehogy ő kerüljön be közénk villámhárítónak.

A hazaúton már Jason ült közöttünk, mert Ian megijedt tőlünk. Két nővére van, így már volt szerencséje megtapasztalnia a nagy „nő harcot”.

Mielőtt még kitettek volna a házunk előtt, valahogy felvetődött az ötlet, hogy miért nem megyünk holnap strandra. Én először eléggé elleneztem az ötletet, hisz még nincs nyár, és az idő sem annyira meleg.

-        Hidd el, jó lesz! – Jason olyan szinten lelkes volt, hogy nem lehetett ellenkezni. Végül én is úgy voltam vele, ha Kevin közelében lehetek, akkor felőlem rendben.

-        Jó, oké, mehetünk – egyeztem bele.

Amikor beléptem az ajtón, csak beköszöntem a nappaliba Anyának és Apának, aztán úgy ahogy voltam felszaladtam a fürdőbe.

Két mosás után is éreztem a hajamban a füstszagot, és idegesített, hogy most Damien miatt Apum ki fog akadni. A pólómról pedig inkább nem is beszélek...

Vizesen, és már pizsiben vágtattam le a konyhába, ahol Anya mosogatott. Nem akartam rögtön azzal kezdeni, hogy elmehetek e holnap, így úgy gondoltam, hogy elkezdem valami mással.

-        Képzeld Anya, úgy néz ki, hogy csak fizikából leszek négyes évvégén – jelentettem be a nagy hírt.

-        Az szuper lesz! Sokkal jobb mint a tavalyi bizonyítványod... Kár volt, hogy becsúszott egy rossz jegy matekból. – Az egész család rosszul viselte, hogy egy betegségem után nem tudtam mindent bepótolni, így a dolgozatom sem sikerült jól... Egyes lett, ezért Év végén a tanár már nem adott javítási lehetőséget, és csak hármas lettem.

-        És, segíthetek valamiben? Például, mosogathatok is...

-        Mit szeretnél? – A legutolsó mondatomnál leeshetett neki, hogy nem vagyok azért olyan önfeláldozó. Nem szoktam lemenni esténként, mert kedvem szottyant mosogatni.

-        Hát, jó. Ha már így rákérdeztél... Holnap suli után elmennénk strandra. Mehetek?

-        Kislányom, normális vagy? Nincs valami gatyarohasztó hőség. Meg fogsz fázni!

-        Á, dehogy fogok – legyintettem.

-        De ha tüdőgyulladásod lesz, akkor nem fogsz érdekelni – mormolta. – És a mosogatnivaló is a tiéd! – A kezembe adta a szivacsot, és ásítva elindult az emeletre. – Jóéjszakát!

-        Ja, neked is...

Sokszor mosogattam már, ez nem is kérdés, de most olyan volt, mintha egy év mosogatnivaló adagját kellett volna megcsinálnom. Fáradt és kedvtelen voltam, de úgy gondoltam, hogy megéri a holnap miatt. De ezt egészen másképp gondoltam, amikor már alvásra kész voltam, nyakig betakarózva, nem tudtam elaludni.

-        Mi ez a nyúzott fej? – kérdezte Merri, aki a tegnapi „veszekedésünk” után, úgy viselkedett, mintha mi sem történt volna. De igazából nem is bántam, mert minek vitázzunk Damien Blake őnagyságán?

-        Alig aludtam...

-        Miért?

-        Csak nem tudtam aludni, elszámoltam vagy ezerig, de nem használt. Na, mindegy. Most már olyan vagyok, mint egy rongybaba.

-        A felől semmi kétségem – biccentett.

Körülbelül zombiként viselkedtem egész nap, de az utolsó órán a leghátsó padban sikerült észrevétlenül aludnom. Nos, francia volt, így az nem is érdekelt túlzottan. A tanár sem figyeli, hogy ki-mit csinál...

-        Látom mindenki friss, és napra kész – veregette meg a vállamat Kevin, ettől pedig valamilyen szinten fel is ébredtem. Pedig kár volt, mert így hanyagolta az érintéseket velem kapcsolatban.

-        Nekünk még haza kell mennünk, mert otthon hagytam a törölközőmet. De ígérem, hogy sietni fogunk! – Merri annyira szétszórt volt. Mielőtt elindultunk, szerencsére eszébe jutott, hogy a kulcsát ott felejtette a tanteremben.

Még jó, hogy hamar észbe kapott, mert ha az út felénél jutott volna eszébe, akkor nem lettem volna hajlandó visszafordulni vele.

Megbeszéltük a srácokkal, hogy majd találkozunk a strand előtt, így még bőven volt időnk eljutni Merriékig, és vissza a strandra.

A szülei a nappaliban ültek, az apukája újságot olvasott, az anyukája pedig kötött. Igazából ők nem valami nagyon modern család. Van tévé, számítógép, telefon, de mindezeket Merri használja leginkább.

Körülbelül öt perc volt, amíg a barátnőm feltúrta a szobáját, és amint megtalálta a hiányzó strandfelszerelést, el is indultunk a földszintre.

-        Szerinted, mi lenne, ha Damien ott lenne a strandon? – cincogta halkan a vöröske.

-        Valószínűleg odamenne hozzád, megcsókolna, és mikor elsétál, akkor visszafordulna és kacsintana. De csak szerintem!

Kár volt mondanom a hülyeségeimet, mert Merri elkezdett ugrálni a lépcsőn, közben pedig visított... Alig bírtam lecsitítani.

-        Bob, a lányod megőrült – hallottam a nappaliból Merri anyukájának a hangját.

-        Jennifer... Tudni illik, nem csak az én lányom, hanem ugyan úgy a tiéd is – hangzott el a válasz. Kérdőn néztem a barátnőmre, de csak vigyorogva legyintett egyet.

-        Csak így fejezik ki, hogy szeretik egymást. Na, meg persze engem is!

-        Te csináltad! Valószínűleg a te génjeid...

-        Drágám, te hordtad ki, és egyébként sem emlékszem olyan dolgokra, hogy ugrálva visítoztam volna....

Nem az zavart, hogy már majdnem hogy ordítoztak, hanem az, hogy Merri ezt a veszekedést viccnek titulálta, és mikor indultunk, már én is kezdtem zt hinni, hogy ez az egész egy színjáték. De amikor itt aludtam, akkor semmi ilyen nem volt...

Egy kis késéssel, de megérkeztünk a strand elé, ahol még nem volt teljes a létszám. Jason, Ian, és Kevin is ott vártak ránk, teljes hadifelszereltségben, de nem miattunk szidták az eget, hanem a a bizonyos srác miatt, akinek nem tudjuk a nevét. Most lett egy új barátnője, és a csaj hozza a barátnőjét. Valahogy ismerős volt a helyzet, miután magammal hurcoltam Merrit. És nem is bántam meg.

Fel sem fogtam még, hogy hol vagyok, amikor megláttam felénk közeledni a hiányzó bandatagot, a karján Chris, mellette pedig Spencer. És Christal szemében is láttam valami... csalódottságot? Talán.

-        Sziasztok, csajok – üdvözölt minket boldogan Spencer, aztán pedig bemutatkozott az ismeretleneknek.

Christal továbbra is a srác oldalán csüngött, és azt hajtogatta, hogy „kicsim, majd vegyünk fagyit”. Gondolom csak a szívünket akarta fájdítani azzal, hogy neki van valakije, nekünk meg nincs. Pedig egy hete még nem tetszett neki senki...

Bár meg kellett volna szoknom már, hogy Christal mindig is ilyen volt. Neki mindig az aktuálisan legmenőbb pasi kellett... Csak azt nem értem, hogy ez a fiú mikor lett menő? Az biztos, hogy nem a kedvességéről híres.

Christal a divatnak megfelelően volt öltözve, mint mindig. Egy rózsaszín ruhát viselt, aminek a hátulja hosszított volt.

Szóval, így nyolcan battyogtunk be a strandra, ahol a pénztáros nő kicsit furán nézett ránk, de aztán beengedett.

Spencer odajött hozzánk, mert a drága legjobb barátnője az új pasija nyakán csüngött.

Ahhoz képest, hogy múltkor kicsit haragudtam rá, most már megint úgy beszélgettünk, és röhögcséltünk vele, ahogyan két hete.

Spence megmutatta az új tetoválását, ami egy masnit ábrázol a csuklóján.

Kevin odakiáltott nekünk, hogy menjünk már be a vízbe. A lányok rögtön ledobták a fölösleges ruháikat, én pedig kicsit lassabban kezdtem el vetkőzni. Féltem, hogy nagyon másképp fogok kinézni, mint a lányok... Hogy Kevinnek majd valaki más fog megtetszeni.

A víz nagyon hideg volt, és majdnem arra a szintre jutottam, hogy kirohanjak a vízből, de mielőtt visszafordulhattam volna, az egész arcomat lefröcskölték. Nem nyavalyogtam, hogy „á, a sminkem, ne már”, mert voltam olyan eszes, hogy lemostam a sminkem, nem, mint Chris, aki még a vízbe sem jött be, mert napozott. A barátja pedig szomorú arccal ült mellette.

Amikor megláttam Ian vigyorgó fejét előttem, az első reakcióm az volt, hogy belecsaptam a vízbe, ezzel az ő és az én fejem is csurom vizes lett.

Jó volt az egész napunk hangulata, hiszen senki nem volt még a strandon, csak mi nyolcan.

Kevin végül hozzávágott egy labdát az utolsó száraz bandataghoz, és így képes volt elszakadni a barátnőjétől. Christal tátott szájjal bámulta, hogy szótlanul elmegy, de inkább továbbra is sértődötten feküdt.

Átfagyottan, és csurom vizesen kerültünk ki a vízből, amikor Christal úgy döntött, hogy most már hajlandó egy kicsit vízbe menni. Jó, nem azt mondom, hogy nem szabad napoznia, de ha ő be akar menni, akkor miért nem teszi azt egyedül, vagy éppen miért hozzá kell igazítanunk a napirendet? Alapból is hívatlan vendég – mint Kevintől megtudtam -, de hogy még most is eljátssza a kishercegnőt? Elegem lett belőle!

-        Menj be egyedül – néztem rá szúrós szemmel, majd éreztem, hogy valaki a derekamra teszi a kezét.

-        Nyugi. Menjünk be, csak nem fázunk meg – mondta mosolyogva Kevin, ettől pedig rögtön mentem a víz felé.

Sokat fröcskölődtünk, amit a szőkeség nem igazán díjazott, mi pedig annál inkább. Kiéltük, hogy visítozhatunk, a fiúk pedig beugráltak a vízbe a medence széléről.

Amikor kezdett sötétedni, csak akkor indultunk el öltözni, és onnan haza.

A strand nincs messze a sulitól, így csak fél óra séta, Kevin pedig úgy döntött, hogy mi ketten haza fogunk sétálni. Nem volt ellenemre.

Beszélgettünk a koncertről, az együttesükről, Brienről – kiderült Christal pasijának a neve -, hogy nem érti miért kezdett el járni a csajjal, meg ilyen semleges és fölösleges dolgokról, amiket igazából kibeszélnék a barátnőimmel is.

-        Na, akkor majd holnap találkozunk – mosolygott, és megölelt.

-        Rendben – motyogtam, és mélyen beszívtam a pólóján keveredő mosópor és férfiparfüm illatot. Körülbelül öt másodperc volt ez az állapot, aztán elköszönt, és elsétált.

Mennyire romantikus búcsú... De miért elégedetlenkedek? Ez is haladás.

Anya és Apa egy ismerősüknél voltak, így egyedül lehettem egy kicsit, és lélekben felkészülhettem a holnapi koncertre. Kíváncsi vagyok, hogy Kevin és a bandája milyen hangzású, hisz a példaképük a RiverMakers.

Reggel Merri ébresztett fel, körlbelül reggel kilenckor, mert ő már hajnal hat óta fent volt, és készülődött a nagy találkozásra, Anyáék szerint pedig nem lesz rossz, ha egy órával korábban kelek fel, így beengedték a barátnőmet.

-        A koncert csak négykor kezdődik, minek kell iyen korán felkelnem hozzá?

-        Mert neked is jól kell kinézned, hogy Kevin ne álmosan pillantsa meg élete szerelmét a közönségben – püffögött.

Persze, biztos rám gondolt, amikor reggel kilenckor becsattogott a szobámba. Véletlenül sem unatkozott, vagy gondolt arr, hogy velem könnyebb lenne átvészelni a koncert előtti sokkot.

Álmosan kikászálódtam az ágyamból, és a szekrényemből kivettem egy random gatyát, és egy pólót, aztán pedig visszadőltem az ágyamba.

-        Ezt fogom felvenni. Egy óráig el tudod foglalni magadat? Ott a gép – szuszogtam.

-        Ne hagyj már magamra! Nem! Most azonnal ki fogsz kelni az ágyból! – Egy mozdulattal megfogta az alattam lévő takarót, és lerántott a földre. Még szerencse, hogy a puha szőnyegemre landoltam, mert különben fáj volna, de így nem.

-        Kinyírlak – morogtam, és amint felkeltem elkezdtem Merrit kergetni.

Ahhoz képest, hogy milyen kis pálcika lány, sokkal több erő van benne, mint akárki képzelné.

Kénytelen voltam felöltözni, de előtte új összeállítást választani, mert akárhogy is néztem, a vakon választott piros gatyám és rózsaszín toppom nem illettek össze. A póló maradt, de inkább egy fekete hosszúnadrágot vettem fel hozzá.

Az idő csak úgy elrepült a következő órákban, de annyira, hogy még késésben is voltunk. Taxit nem volt időnk hívni, úgyhogy rohantunk a metróhoz. És épphogy nem késtük le az egész koncertet.

Most nem abban a sötét, emós helyen volt, hanem egy nagy, homokos focipályán, amit eddig még életemben nem láttam, de elég sok ember volt.

Ahogy kerestünk valami ismerős arcokat nem találtunk senkit, Iant láttam a színpadon a dobok mögött készülődni, de rajta kívül senkit. Merri pedig azt hajtogatta, hogy „vajon ma Damien hogy nézhet ki”.

Megálltam, és odahúztam magam mellé a barátnőmet. Valamivel észhez kellett térítenem, hogy ne rajongjon ennyire.

-        Nem értem, hogy tetszhet neked egy ilyen beképzelt és öntelt alak, mint Damien... Gondolom nincs érettségije, és csak a hírnév számít neki. Olyan, mint az összes többi sztár, aki aranyosnak mutatkozik a közönség előtt, csak azét, hogy több rajongót szerezzen magának.

-        Ömm, szerintem először meg kéne ismerned az embereket – hallottam a hátam mögül. Milyen ismerős helyzet.

-        Ne, komolyan végig a hátam mögött állt? – motyogtam, és mielőtt megfordulhattam volna, láttam Merrit, hogy gyorsan elsétál mellőlünk.

-        Miért lennék annyira beképzelt? Nem hiszem, hogy annyira sokat beszélnék magamról, a koncerteken sem szoktam magamról mesélni, csak elmondom a nevemet, és kész... Sőt, az egoizmusomat is csak a barátaim előtt használom... Következő! Nekem nem számít a hírnév. Csak szórakozásból csináltuk a bandát, és lám, felfedeztek. Ez van. Nem akarok világturnét sem, hogy híreszteljük a létezésünket... Egy hónapban csak három koncertünk van, az is kilencvenkilenc százalék, hogy ebben a városban. Aztán...Ismersz más sztárokat? Mert ha igen akkor szívesen hallgatok pár sztorit a személységükről, és arról, hogy hogyan hasonlítod össze őket, és engem. Nem akarok több rajongót, nekem elég lenne, ha egy kis baráti körnek zenélgetnék. Végül pedig az érettségi... Tudod, van érettségim, de nem mentem egyetemre. Pedig ott volt a lehetőség... Csak nem akartam. Már maga az egyetem szó miatt felfordul a gyomrom.

-        Na, és miért nem mész egyetemre? Ha ott volt a lehetőség, akkor csak azért nem mentél, mert te úgy gondoltad, hogy nem kell?

-        Most meséljem el neked?

-        Miért ne?

-        Jól van – vonta meg a vállát, majd vett egy mély lélegzetet. - Szóval. Volt egy haverom... Kölyök korunk óta ismertük egymást. A szüleink jóban voltak, így sikerült egymásra találni. Um, ez kezd úgy hangzani, mint egy romantikus beszámoló. Mindegy. És ő volt a legjobb haverom. Általánosban, és középiskolában is osztálytársak voltunk, sőt mi több, minden évben padtársak voltunk. Vele alapítottuk meg a RiverMakers-t, aminek a neve a lányok megsiratásából eredt.

-        Az volt a célotok, hogy minél több csajt ríkassatok meg?

-        Nem, de az egy másik sztori... Szóval, végetért az érettségi, mind a ketten úgy gondoltuk, hogy a sok stressz után zenélgetünk egy kicsit. Ugye már több tagja volt a bandánknak, de ők nem voltak ott. Peter kicsit visszahúzódóbb volt a többi haveromnál, de igazából soha nem bántam. Csakhogy elhívtak minket egy buliba aznap. Minden végzős ott volt, és már csak mi hiányoztunk. Mondtam Peternek, hogy ne menjünk, mert tudtam, hogy annyi ember között nem fogja jól érezni magát...

„A próbatermünkben voltunk és természetesen zenélgettünk, meg dalt próbáltunk írni, amikor elkezdett csörögni a telefonom. Egy másik bandatagtól jött a hívás, hogy menjünk el a végzős buliba.

-        Pete, ne menjünk, ha nem akarsz, én itt is szívesen vagyok – ütögettem meg a vállát bíztatóan. Nem akartam, hogy azt érezze, csak miatta hagyom ki a végzős bulit.

-        Most miért ne menjünk? Ti mondjátok mindig, hogy bulizzak, oldódjak fel... Na, akkor most itt az ideje! – Peter még nem volt ilyen határozott semmiben, úgyhogy ez kissé meglepően ért.

-        Biztos vagy ebben? – Csak bólintott egyet.

A gitáromat a kanapéra dobtam, ő pedig otthagyta az ütőit az egyik dobon.

Az egyik évfolyamtársunk rendezte a bulit, így az ő házukhoz kellett vezetni. Egy kisebb palota fogadott minket, ahol üvöltő zene, villódzó fények és rohangáló tinik voltak, akik több-kevesebb ruhát viseltek. A legtöbb lány bikiniben mutogatta magát, vagy nemes egyszerűséggel ledobta magáról a pólót, mert már annyira részeg volt.

Az udvarra sem értünk be, amikor elénk jött az egész focicsapat, díszként néhány bikinis csaj kapaszkodott a karjukba.

-        Itt van a kicsi, ártatlan Peter. Most sem fogsz inni semmit? – kérdezte egy nagydarab srác.

-        Hagyjátok már! És ha nem iszik? Jól érzi magát anélkül, hogy...

-        Semmi gond, Damien! Ha már itt vagyok, akkor kipróbálom. Egyszer élünk, nem? – vigyorgott, majd félve elvette a neki felajánlott sört, és beleivott.

Ráhagytam. Ha ennyire „egyszer akar élni”, akkor nem állok az útjába. Én is ittam, nem is keveset, de elég józan voltam ahhoz, hogy Pete mellett maradjak. Nem hagyhattam neki, hogy az első görbe estéjén egyedül maradjon, hisz milyen barát lennék akkor?

-        Hú, nagyon fáj a fejem, valaki tud adni gyógyszer?

-        Nem Peter, ha fáj a fejed, akkor feküdj le aludni – mondtam már szinte anyáskodóan, amikor a házigazda mosolyogva jött felénk.

-        Fejfájás csillapító kell? Adok én – mosolygott nyájasan, majd behúzta a haveromat a konyhába.

Nem tudtam mit csinálni, hát követtem, és egyenesen  a konyhába mentünk, ahol víz helyett vodkát öntöttek ki a gyógyszerhez.

-        Ne csináld már ezt, Arnold! – sziszegtem a velem szemben álló srácra, aki nyilván jó bulinak találta, hogy a kis ártatlan fiúból most készítsen rosszat.

-        Ennyitől még nem lesz baja! – vihogta, és odaadott neki két pirulát.

Pete keserű arcot vágott az italtól, de rögtön felröhögött, amikor lehúzta az egészet. Már elmentünk volna, amikor Arnold utánunk kiabált.

-        Hé, Peter! Nem kell a gyógyszered? Előbb még fájt a fejed, nem?

-        Jaj, köszönöm, már el is felejtettem, hogy miért jöttem ide. Kösz, haver!

Ebben a pillanatban kellett volna megállítanom, de nem, mert egy lány elég bájosan nézett rám a vastagkeretes divatszemüvege alól. Elindult felém, és kacérkodni kezdett velem, úgyhogy már szinte meg sem halottam, hogy mit beszélgetnek.

-        Nagyon szép szemeid vannak... – vigyorgott a csaj.

Igen, eléggé elvarázsolt a lány, annyira, hogy amikor eszembe jutott, otthagytam Petert, akkor már nem volt ott.”

Tudtam, hogy a sztori nem épp kellemes véggel fog befejeződni, de valahogy mégis érdekelt. Damien sok rossz dolgon mehetett keresztül ezután, én pedig annyi rosszat mondtam róla... Nem lehet igaz.

Damien végig a földet fürkészte, és láttam, hogy most egy könnycsepp fut végig az arcán.

„Elrohantam megkeresni, és mindenkit megállítottam, hogy látták-e valahol. De egy értelmes választ nem kaptam. Össze-vissza futkároztam, és sehol nem találtam.

-        Jesszusom, csajok! Egy srác depizik a mosdóban. Milyen egy kretén – püfögte egy lány, aki éppen a barátnőihez szaladt oda.

Nem akartam megkérdezni, hogyan nézett ki a srác, mert tudtam, hogy ő lesz az.

Mentem, amilyen gyorsan csak tudtam, de mire beértem, már csak egy mellette lévő gyógyszeres dobozt láttam, ő pedig sört ivott.

-        A srácok azt mondták, hogy ettől majd jobb lesz – mosolygott.

-        Nem, Peter... Nem lesz jobb – ordítottam neki. – Miért vagy ilyen naiv, hogy mindig mindenkinek elhiszel mindent? Olyan vagy, mint egy kislány! – Nem is gondoltam arra, hogy mi lesz, ha tényleg megtörténik... Mi lesz, ha tényleg meghal?

-        De hát az emberek kedvesek, nem?

-        Nem, az emberek nem kedvesek. Mindig csak a károdat akarják. Ez soha nem fog változni...

-        Rosszul vagyok... – motyogta, majd felnézett rám, és elhányta magát.

-        Gyere, hozok vizet – nyújtottam a kezemet, hogy felhúzzam a padlóról, de ő megrázta a fejét.

-        Nem akarok. Itt nyugodtabb minden...

Megláttam a csapot – hogy eddig miért nem vettem észre? -, és ott töltöttem neki vizet egy pohárba.

-        Szerinted ettől jobb lesz? – kérdezte, én pedig bólintottam egyet.

Beütöttem a telefonomba a mentők számát, és gyorsan tárcsázni kezdtem. Rögtön felvették a telefont, én elmondtam, hogy ki vagyok, hová kell jönni, mi a panasz... és a végére elkezdett remegni a hangom.

-        Hú, Damien, ezektől, a tablettáktól tényleg jobb lett! Nem gondolod, hogy neked is éne bevenni párat? – kérdezte elcsukló hangon.

-        Nem... De örülök, ha jobb! – Az arcomon mosoly volt, de közben egy könnycsepp gurult végig rajta. Az ő arca sápadt volt, és már eléggé élettelen.

-        Mi mindent együtt éltünk meg, még ezt is... Látod, Damien, mennyire megöregedtünk! Mintha az érettségi is csak tegnap... lett volna... – A végét már csak suttogta, de elkezdett köhögni, és közben pedig felemelte a fejét, és rám mosolygott. Talán ez volt az utolsó pillanat, amikor élve láttam...”

A történet végére én kezdtem el könnyezni. Sőt, már sírtam, amikor értetlenül nézett rám. Az ő szomorúságának már nyoma sem volt.

-        Most miért bőgsz? – meredt kicsit sem kedvesen rám.

-        Én nem sírok, csak belement a por a szemembe. A ti hibátok, hogy ilyen helyen rendeztétek a koncertet...

-        Ja. Na, most megyek készülni, szia.. – És a nagy érzelgős sztori után ennyivel lelép? Talán ha legközelebb beszélünk majd, akkor bejelenti, hogy nem is volt igaz... De miket is beszélek? Nem fogunk legközelebb találkozni...

Merri már megint teljesen eltűnt előlem, de nem volt erőm megkeresni, inkább a színpad közelébe tolakodtam magamat. Elégedetlen morgolódásokat hallottam, ezzel díjazták, hogy furakodok, de látnom kellett Kevint.

A zene is elkezdődött, aztán pedig jött az ének is. Nem mondom, hogy nem volt jó, mert nagyon is jó volt... de a RiverMakers színvonal még nekik sincs meg.

Kevin végig nem nézett fel, így rám sem tudott lesni, mint a romantikus filmekben, de valahogy megértem, mivel annyit bajlódhat a gitárral. Nekem valahogy abszurd az egész elektromos gitár használata.

Körülbelül egy fél óra telt el, amikor abbahagyták, és a RiverMakers tagjai léptek a színpadra.

Vagyis, először elindult egy dal, és aztán sétáltak fel mindannyian. Egy lassú szám volt, amihez később a gitár, és az ének is csatlakozott. Éreztem, hogy Damien hangja szomorú... Biztos, hogy én bántottam meg!

Valaki megfogta hátulról a derekamat, én pedig annyira megijedtem, hogy hirtelen megpördültem a tengelyem körül.

-        Szia – mosolygott elégedetten Kevin, aki valószínűleg örült, hgy sikeresen meg tudott ijeszteni.

-        Szia, jók voltatok – vigyorogtam rá.

-        Köszi! – Visszafordított a színpad felé, és az egyik kezét a derekamra tette.

Csak az első dal volt olyan lassú, a többi már kifejezetten pörgős, és vad volt. Szinte az egész közönség egy emberként kezdett el ugrálni, ezzel pedig lökdösődést teremtettek. Az előző koncerten valahogy kevesebben voltak...

Merri időközben megint előkerült, és a többi fiú is, akik azzal szórakoztak, hogy a vöröskét cukkolták. Végül az lett belőle, hogy Merri Ian nyakában csápolt. És szerencséje is volt, mert pont mögöttünk elkezdtek festékport dobálni. És ahogy láttam már nem csak mögöttünk csinálták ezt, hanem az egész közönségben. Mindenki színes volt, sőt, még az együttesre is jutott egy kevés szín, amint láttam, mivel a sok eszetlen ember szerint őket is be kell vonni a buliba. De szerintem biztos nem eshetett valami jól az egyik gitárosnak, hogy a szemébe ment a festék. Egy szám erejéig abba kellett hagynia a gitározást, és aztán szerencsésen visszajött.

A koncert végén mindenki gyülekezett az autogramosztásra is, én pedig bunkó módon elszaladtam Kevin mellől, és még bunkóbb módon átférkőztem magam a soron, így elsőként odaértem Damien elé.

-        Sajnálom, hogy szemét voltam – nyögtem ki lihegve.

-        Hé, hölgyemény – hallottam magam mögül egy mélyebb lányhangot, ezért megfordultam. – Mit képzelsz magadról, hogy így befurakodsz a sor elejére? Én voltam itt hamarabb, szóval vidd innen a méretes feneked, és állj be a sorba! – Kicsit ki volt kelve magából, úgyhogy kezdenem kellett magammal valamit.

-        Tudod, mi haverok vagyunk – mondtam büszkén, és határozottan.

-        Ja, bocs... – szeppent meg kissé.

Damien a vállamra tette a kezét, ezért pedig odafordítottam a fejem. Meglepődötten konstatáltam, hogy az ő feje is oda van tolva felém. – Hé, én nem is tudtam, hogy mi haverok vagyunk...

-        Nem kell mindenről tudnod!

Elég meglepődötten nézett rám, de aztán újra megszólalt.

-        Látom nincs nálad papír, szóval hova dedikáljak? – húzogatta fel a szemöldökét.

Fújtattam egyet, és odanyújtottam neki az alkaromat, ő pedig vigyorogva odaírt valamit.

Merri még elment Iannel egy kínaiba, a többi fiú magára vállalta a pakolást, én pedig túl fáradt voltam ahhoz, hogy akármit is csináljak, így egyedül hazasétáltam, és csak akkor vettem, hogy azt írta a karomra „Damien Blake, egy kedves haverod”, alá pedig a telefonszámát.